Jó néhány évvel ezelőtt nem volt utca Újvidéken, amelyben ne lett volna pékség. Tudtam, hogy a szegénység adta erre az alkalmat és a lehetőséget, nagyon sok embernek csak olcsó kenyérre futotta nyugdíjából, alacsony béréből. Azóta a pékségek száma fogyott, de nem látványosan, ugyanakkor egyre több pék kezdett panaszkodni, hogy nem tud jól gazdálkodni, mert a liszt megdrágult, az adó sem kedvező, a dolgozóknak is egyre több juttatást kell fizetniük. Mivel a kenyér ára államilag korlátozott, a pékek kitalálták, hogy több péksüteményt, kiflit, pogácsát és egyéb finomságokat készítenek, mert azoknak az ára nincsen megszabva. Egyre több ilyen áru került a pultokra, meg különleges kenyerek, különleges adalékokkal, spenóttal, hagymával és még ki tudja mivel. Egy kifli áráért ma már szinte egy kenyeret vehetünk. Úgy látszik, a pékeknek továbbra sem ment jól, mert kénytelenek voltak bejelentetlen munkaerőt alkalmazni, késve, vagy egyáltalán nem fizetni az adót. És a pékségek száma továbbra sem csökkent.
Megfigyeltem, hogy a pékségek után a gyógyszertárak szaporodtak el. Hogy miért? Ezúttal nem kommentálom, ugyanis a pékek vannak a napirenden.
Biztos vagyok abban, hogy a pékségek száma és a fogyasztói igény nincsen arányban. Ilyenkor az úgynevezett konkurenciának kellene hatnia, ami azt jelenti, hogy a legjobbak megmaradnak, a gyengék, a rossz kenyeret gyártók pedig szépen lassan becsuknak. És ekkor helyreállna a rend, aki megmarad, jól gazdálkodhat, adót is fizethet, és tisztességes bért is az alkalmazottaknak.
Emlékszem, valamikor réges-régen sokkal kevesebb pékség volt, mint ma. Mindegyik pék tudta, mennyi kenyeret süssön, mennyit tud eladni, akkor nagyon sok helyen íratni kellett a kenyeret. Kishegyesen is volt egy ilyen pék, gyerekként öreganyám minden másnap, harmadnap hozzá küldött. Három kilogrammos kenyeret cipeltem haza. Még meleg volt, illata pedig olyannyira csábító, hogy nem bírtam ki, ne törjek belőle egyet. Meg is szidtak otthon érte, de a szidás, tudom, nem volt túl komoly.
Amikor kenyeret már minden boltban lehetett venni, szép lassan becsuktak a magánpékségek, végül az enyém is, a kishegyesi. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, mint annak idején. Annak a kenyérnek megvolt a becsülete, becsben tartották. Nem dobták el. Ha földre esett, felvették, lefújták róla a port, majd jöhetett rá a disznózsír, a só, a piros paprika. Futottunk ki vele boldogan és majszoltuk az utca porában játszva.
Visszatérve a mai pékekhez, el kell mondanom, hogy a kenyér az az élelmiszer, amelyik az elmúlt években a legjobban megdrágult. Kedvelem a toast kenyeret, különösen meleg szendvicsként, de pirítósként, fokhagymával megdörzsölve, vajjal megkenve is imádom. Néhány évvel ezelőtt még 60–90 dinárért vettem, ma 120–150 dinárt kérnek érte. Sem a hús, sem az olaj, de még a liszt sem drágult meg ennyire. Kenyeret ma már a legkisebb, legeldugottabb szatócsboltban is lehet venni, sőt nemrég az újvidéki Nejlon piacon is láttam, cipókat árult egy ember teherautójáról. Állítólag kátyi, vagy zsablyai. Lényegtelen. Ami lényeges, hogy a kenyér mellett ott volt még a szalonna, a tepertő, a kolbász is. Teljes kínálat! Azt nem tudom, hogy ő fizet-e adót a kenyérre, a szalonnára, vagy sem, csupán azt tudom, hogy finom a cipója. És mellé a tepertője is.
Valamennyien tudjuk, hogy piacunkon nincsen nagy rend, sokan a kiskapuknak köszönve maradnak fenn. Ahhoz, hogy egy állam jól működhessen, a piacon is rendet kell tenni. Be kell zárni a kiskapukat. Most a pékek előtt, hamarosan következnek majd a gyógyszertárak. Mert a konkurencia varázspálcája, úgy látszik, itt még nem hat.
