Svetislav Basara napjaink egyik legnépszerűbb szerb prózaírója. Kétélű kard ez, hisz magában foglalja a feltétel nélküli szeretetet, ugyanakkor a megvetést, a gyűlöletet is, hisz sokszor olyan témákat dolgoz fel, illetve olyan stílusban, hangon beszél bizonyos dolgokról, ami olykor-olykor sérti az olvasók világképét, nemzeti büszkeségét. És, hogy sérti, az legkevésbé a szerzőt érdekli, aki mintha csak provokálná az olvasóit, mintha csak azt kutatná, hol húzódik a tűréshatára. Basara számára nincsenek tabuk, sem a szépirodalmi munkásságában, sem közéleti jegyzeteiben, amiket napról napra közöl a Danas című napilap hasábjain. Jobban mondva, a szerző igenis tisztában van a tabu fogalmával, és az ez alá tartozó fogalmakkal, jelenségekkel, és éppen ezért tartja fontosnak azt, hogy beszéljünk róla. Ez nem egyszerű hatásvadászat, ez a minden emberben meglévő vágy, hogy megszüntesse a tabukat maga körül – nevezhetjük szabadságvágynak is.
Megközelítőleg negyven kötet szerzőjét tisztelhetjük benne. Regények, elbeszélések, esszék, drámák szerepelnek a repertoárján, és hála istennek egyre több műve válik elérhetővé magyar nyelven is. Bognár Antal fordításában korábban látott napvilágot magyarul a Feljegyzések a biciklistákról című műve (2000), amit egyesek a 20. század legjelentősebb szerb regényeként emlegetnek, valamint a Parkinson-kór – A kezdet és a vég című alkotás (2010), amely 2006-ban elnyerte az év legjobb szerb nyelvű regényének járó NIN-díjat. E két kötetet követően a közelmúltban két újabb Basara-regény is megjelent magyar nyelven. Az egyik 2015-ös keltezéssel a magyarországi Napkút Kiadó jóvoltából A föld szíve címmel Sándor Zoltán fordításában, míg 2017-ben A merénylet angyala Juhász Attila fordításában az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézetnél.
Talán kezdjük az utóbbival…
Az 1914–1918 között zajló első világháború századik évfordulója alkalmából számos fórumon emlékeztek meg a több évig tartó véres eseményekről, és ebből a megemlékezésből a szépírók is kivették a részüket. A világirodalom több szerzőjéhez hasonlóan Svetislav Basara is megírta a maga első világháborús regényét, és a tőle megszokott módon egészen különleges alapszituációt választott – A merénylet angyalában a meggyilkolt Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd mondja tollba túlvilági titkárának, Ferdinand Berchtoldnak a megöletésének történetét, az azt megelőző és megelőlegező jelenségeket, sőt a következményeket is. Persze mindezt egy sajátságos attitűddel, és talán minden túlzás nélkül állíthatjuk, egy kis (szintén sajátságos) humorral fűszerezve. A napjainkban divatos politikai korrektséget ennél a kötetnél egész nyugodtan elfelejthetjük, hisz a szerző Ferenc Ferdinándon keresztül lesújtó ítéletet mond mind a szerbekről, mind az osztrákokról, de a magyarok, az olaszok, sőt még a németek és a franciák is megkapják a magukét. Ferenc Ferdinánd tudja, hogy meg fog halni, hisz már a 18. század második felében bekövetkezett francia forradalom előrevetítette az eseményeket, így a szarajevói merénylet alkalmával is inkább a cinkos, semmint az áldozat szerepét játssza, és esze ágában sincs megmenekülni. Mindezt titkárának meséli, aki azonban csak lassan érti meg a dolgokat, és míg mesél, megjelenik előttünk a Habsburg uralkodócsalád romlott erkölcsisége, a haldokló monarchia, a mindenféle eszmék bomlasztó hatása, a mindezt eltakaró mézes-mázos külső máz (éppen ezért telitalálat, bár a szerb eredetihez képest meglehetősen körülményesre sikeredett, a mű magyar alcíme: Bulvár szappanoperett-ária) és természetesen Szerbia és a szerb nép szerepe és felelőssége az eseményekben, amire Basara folyamatosan rájátszik, és ehhez természetesen mindig képes felhasználni egy-egy sztereotípiát. A könyv görbe tükröt állít az értelmetlen gyilkolás, a szadizmus, az elvakult nacionalizmus elé, és a tabuk ledöntögetésével, a defektusok, torzulások felnagyításával groteszk nevetést csal elő az olvasóból, annak érdekében, hogy kimondjuk, soha többet, viszont utána újra és újra ugyanabba a hibába essünk bele…
Kevésbé radikális, bár meglepő fordulatokban ugyanannyira gazdag A föld szíve című alkotás, amelynek alcíme Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról. A kötethez kapcsolódóan talán nem mellékes az a tény, hogy Basara 2001 és 2005 között Jugoszlávia ciprusi nagykövete volt, így első kézből tapasztalhatta meg, milyen is egy kettévágott sziget, egy olyan ország, amit a nacionalizmus két részre szakított. Történelmi tény, hogy Nietzsche, aki egyébként újra és újra felbukkan Basara regényeiben, soha sem járt Cipruson, mint ahogy az is, hogy soha nem épített hőlégballont, és nem rendezett Shakespeare-előadást. Basara érdekes játékot űz olvasójával, fordítóként mutatkozik be, aki angol nyelvből fordítja a művet, amely egyébként eredetileg spanyol nyelven jelent meg, de a feltételezések szerint szerb nyelven íródott (ehhez kapcsolódóan már csak hab a tortán, hogy mi magyarul olvassuk a könyvet). Másrészt áldokumentumokkal igyekszik alátámasztani a regényben leírtakat, találkozunk többek között a brit titkosszolgálat jelentésével, Nietzsche nővéréhez írt levelével, de például a Kölnische Zeitung egyik 1925-ös cikkével is. Megismerjük Nietzsche elméleteinek, Wagner zenéjének, valamint kettejük kapcsolatának fonákját – a valóság és a(z írói) fantázia határán egyensúlyozunk, és néha erre, néha amarra az oldalra esünk, ahogy a szerzői önkény megkívánja. És hogy melyik oldalon érezzük jól magunkat, az csak rajtunk múlik.
Basara játszik, minden regénybeli mondata egy-egy játék alkotóeleme, és ha jól olvassuk őket, könnyen a szerző cinkosává válhatunk, akinek huncut kikacsintásai újra és újra könnyeket csalhatnak a szemünkbe. Az pedig teljesen mellékes, hogy az öröm, a düh vagy a bánat könnyeit…
