Ha valaki templom vagy imaház építésre szánna adományt, az inkább fordítsa ezt a pénzt óvodák, iskolák és kórházak építésére, hiszen van elég templomunk, legalábbis itt Hercegovinában, jelentette ki múlt héten adott interjújában Grigorije zahumi-hercegovinai püspök. A szerb pravoszláv egyház püspöke az interjúban megjegyezte, hogy kezdeményezése érdekes reakciókat váltott ki, ennek ellenére meg van győződve tanácsa helyességéről és hasznosságáról. Hozzátette, hogy Hercegovinában egyre több a hívő, és semmi baja sincs a templomépítésekkel, de mi értelme van megépíteni egy templomot, hogyha az üresen marad.
A püspök nem mindennapi kijelentésével a szerb sajtó mérsékelten foglalkozott, ami, ha figyelembe vesszük Grigorije püspök eddigi ténykedését, érthető is. Az ötvenéves Grigorije a szerb pravoszláv egyház egyik legfiatalabb püspöke, a zahumi-hercegovinai püspökséget 1999-ben bízták rá. Széles látókörű, művelt, intelligens embernek számít, ugyanolyan könnyedséggel beszél a labdarúgásról, mint a hágai törvényszékről, Andrej Tarkovszkij és Mel Gibson filmes istenképéről, mint Szent Száva életéről. Azok közé az egyházi elöljárók közé tartozik, akik sehogy sem hozhatók összefüggésbe a kilencvenes évek balkáni háborúival, nyíltan kiállt amellett, hogy a háborús bűnösöket ki kell szolgáltatni a hágai törvényszéknek, Koszovó kérdéséről a nemzetközi közösséggel a szerbiai hatalom részvétele nélkül szeretett volna tárgyalni, előszeretettel ostorozza a politikusokat, és gyakran felemeli szavát a korrupció ellen. Szigorúan kitart a keresztény elvek mellett, nyíltsága miatt a papok fiatalabb generációja között kedvelt leginkább. Állítólag bort termel és juhokat tart, szoros kapcsolat fűzi Milorad Dodikhoz, és nyíltan kiállt Boris Tadić mellett is. A Szerbiáról szóló Wikileaks iratok fiatal, befolyásos püspökként és a politikát bölcsen művelő egyénként jellemzik, aki hosszú távon gondolkodik, és gyakran áll az egyházi ellenzék oldalán.
A sajtóban ugyanakkor előszeretettel jellemzik botrányhősnek. A gyufát azzal húzta ki, hogy a legutóbbi államfőválasztásokon Boris Tadić mellett állt ki, majd több ízben is megsértette Tomislav Nikolić államfőt. Először, amikor nemtetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az államfőnek csak középiskolája van, majd Nikolić 2013-as trebinjei látogatásakor az egyházi protokollt megkerülve nem fogadta az államfőt, legsúlyosabb sértése pedig az volt, amikor egy nyilatkozatában Nikolićot ostobának nevezte. Hab a tortán, hogy a Belgrád–Pristina közötti brüsszeli megállapodást egyszerűen árulásnak nevezte.
Ezeket a szempontokat figyelembe véve, Grigorije püspök nyilatkozatát nemcsak egy olyan helyi kezdeményezésként tolmácsolhatjuk, amely a saját püspökségére vonatkozik, hanem egyház-politikai kijelentésként. Úgy tűnik, mintha a püspök tudatosan készülne egy belső harcra, egy jövőbeni emberközelibb egyház megalapítása érdekében. Nem azt mondja, hogy az egyház ne építsen templomokat, hanem, hogy a beérkező adományokat valóban jótékony célokra kellene fordítani. Ahol szükség van templomot építeni, mert nincs hol imádkozniuk a híveknek, ott nem vitatható el az adomány szükségessége. Felesleges azonban minden utcasarkon templomot építeni, egyrészt, mert valóban üresek maradnak, másrészt az emberben felsejlik a pénzmosás, a korrupció és az üzérkedés gyanúja. Kiváltképp egy olyan egyház esetében, ahol egyes főpapok előszeretettel jelennek meg több tízezer eurós személygépkocsikkal.
Grigorije a szerb pravoszláv egyház belső reformjának szükségességére utal. Ferenc pápához hasonlóan jól tudhatja, hogy ha az egyház csak külsőségekkel és saját magával foglalkozik, nem pedig a rábízott lelkekkel, akkor a hívek, lassan, de szinte biztosan, elfordulnak tőle. Grigorije meg is jegyezte, nem lehet úgy szeretni istent, hogy eközben ne szeretnénk az embereket, de az embereket sem lehet anélkül szeretni, hogy ne szeretnénk azt az istent, aki szeretetből teremtette az embereket.
