A Tigris és az Eufrátesz folyók közötti terület nagy része sivatag, félsivatag, amelyekre keskeny sávban a folyók terítettek termékeny iszapot. Itt kezdték el először csatornák, gátak révén öntözéssel termővé tenni a földet. A területre, Mezopotámiába Krisztus előtt a 4. évezredben először a sumerok települtek le és hozták létre városállamaikat. Civilizációjukban a vallásnak meghatározó szerepe volt a közösség megszervezésében, a városállamok élén papkirályok álltak.
A vallástörténészek szerint mint időben legelsők, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából. Ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek, a szíriai és az iráni fejlődés révén pedig szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták. Ez a térség – sumer, akkád, babiloni és asszír korszakában – többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkádban Istár termékenység-istennő) és Dumuzi (az akkádban Tammúz pásztoristen), kettejük szerelme és násza tartja életben a világot. A folyamvölgyek városaiban azonban más isteneknek is hódoltak: az ég, a föld és az alvilág istenének, Anutnak, Enliltnek és Enkitnek, a mítoszok szerint ők emelték ki a káosz örvényéből a világot. Valójában ők hárman a mezopotámiai panteon főistenei; alakjukkal csak később tud Istár és Tammúz, valamint a többi isten tisztelete vetélkedni. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek viszont saját isteneik is voltak, csak a legfontosabbakat megnevezve: a megistenült hérosz, Gilgames mint az írás, a kormányzás ura és Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendő tudója és őrzője, a késői kor panteonjának főistene.
A babiloni és asszír időkben a két ősi istenvilágot egyesítették, a mitikus hagyományt pedig összeolvasztották. Mezopotámia vallása így áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erős jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával. A vallásfejlődés szempontjából a halál utáni élet megjelenése figyelemre méltó. A mezopotámiai ember bár hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról a kezdetekben nem rendelkezett szilárd fogalmakkal, csupán a későbbi időben az ellenségei által megölt szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza által merül fel a halál utáni életnek és a feltámadásnak a gondolata.
Fontos továbbá az akkád Gilgames-eposz, amelyet a Teremtés könyvében megörökített Vízözön történet párjának, egyben előzményének is tekinthetünk. Az Enúma elis teremtéseposzt viszont párhuzamba állíthatjuk mindkét bibliai teremtéstörténettel. A költemény szerint az édes és sós vizű tenger (Apszu, illetve Tiámat) összekeveredéséből származik a világosság és a sötétség (Lahmu, illetve Lahamu). Tőlük származik még a felső és az alsó világ (Ansár, illetve Kisár), valamint az alsó és felső világ két ura (Anu, illetve Ea), és végül a levegő istene (Marduk). Az őskáosz két istene (Apszu és Tiámat) harcol a nyugalmat megzavaró fiatal istenek ellen. A harcból Marduk kerül ki győztesen és az istenek királya lesz, akik Marduknak fényes templomot emelnek, és ott dicsőítik. Marduk pedig lakhelyeket készít az istenek számára, és embert teremt az istenek szolgálatára. Isten a bibliai első teremtéstörténetben egy hét alatt teremtette a világot. A hét nap az emberi munkaritmust tükrözi: hat napig dolgozott, és a hetediken megpihent. A teremtés hat, illetve hét részre felosztása az Enúma elisre emlékeztet. Isten a semmiből – szó által – teremt. A teremtés két szakaszban, három-három napig tart. Az első szakaszban Isten az ellentétek szétválasztásával megteremtette a világ alapjait. A második szakaszban pedig a már létező világot díszítette fel növényekkel és állatokkal. Az Enúma elisben a sötétség és a világosság, valamint a felső és alsó világ isteneinek és urainak teremtése után teremtik meg az eget és a földet, és csak azután a napot, a holdat és a csillagokat (istenek lakhelyéül), végül pedig agyagból és Kingu véréből formázzák meg az embert. A növények és az állatok csak ezután kerülnek sorra. A bibliai teremtéstörténet második részében – amely időben megelőzi az elsőt –, akárcsak az Enúma elisben, nincsen konkrét idő. A teremtés az ég és föld megalkotásával kezdődik, majd a még kihalt, kopár föld életre keltéséhez szükséges vizet teremti meg és az embert, aki művelje. Az első teremtéstörténetben az ember az utolsó élőlény, akit Isten megteremt, itt pedig az első élőlény a Földön.
Történetileg elsőként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal az isten-ember kapcsolat olyan kifinomult és intim formájáról, amelyben a személyes ima vallásos párbeszéddé válik, ami már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság terméke.
