A kampány hevében tett kijelentéseket hallgatva az ember néha már tényleg nem tudja, mi az, amit az egyes pártok valóban szeretnének megvalósítani, mi az, amit úgy ígérnek, hogy maguk sem hiszik el, hogy lehetséges, és mi az, amiről a politikusok maguk is azt hiszik naivan, hogy bár részben meg tudnák valósítani. Az építő jellegű és abszolút jóindulatú kritikák megfogalmazása előtt azonban mindjárt a legelején tisztázni kell néhány dolgot. Nyilván a pártok többségében a választási propaganda kreátorai tisztában vannak azzal, hogy a „kibicnek semmi sem drága” elvet követve ígérhetnek bármit, úgysem kerülnek olyan pozícióba, hogy a gyakorlatban kelljen megpróbálkozniuk a program valóra váltásával.
A gazdasági gondok most a legfőbb gondjaink. Úgy tűnik, ezt a szerb politikumnak majdnem a teljes skálája belátta. Igaz, vannak olyan ritka kivételek, akik még valamiféle ideológiai alapokat tartanak elsődlegesnek. Azoknak a pártoknak és csoportosulásoknak, melyeket valóban komolyan kell venni, van gazdasági programjuk, a választópolgároknak azonban azzal is tisztában kell lenni, hogy a kilátások szerint egyetlen pártnak lehet döntő befolyása a jövőbeni gazdaságpolitika alakítására. Más pártok csak csekély, de inkább semmilyen befolyásban nem reménykedhetnek. Tudjuk, hogy a háttérben sok minden zajlik, de az előrehozott választások kiírásáról ez egyik – hivatalosnak is tekinthető – magyarázat szerint azért döntöttek, hogy a gazdasági fellendülés útjában álló reformok véghezvitelét senki ne akadályozza.
Mivel a hazai gazdaságpolitikai gondolkodás elmaradottságáról beszélhetünk, nem kell furcsának tartani, amikor egy átlagos szerbiai választópolgár nem tudja megítélni, hogy bizonyos határokon belül mi az, ami reális ígéret, és mi az, amit a pártok csak azért mertek megígérni, mert elméleti síkon még a hihetőség határain belül van, de nincs sok köze a valósághoz. Közben tisztában vannak vele, hogy a gyakorlatban nem lehet majd számon kérni a gazdasági program részleteit, mert nem kerülhetnek olyan pozícióba, hogy megpróbálkozzanak a program valóra váltásával.
SZÁZ ÉVE MÁR TUDTÁK
A hazai közgazdasági gondolkodás egyik szembetűnő fogyatékossága, hogy a makroökonómiát és a mikroszintet nem tudják egymással szorosan összefüggő, de egymástól mégis alapvetően különböző fogalomként kezelni. Henry Ford, a legendás autógyáros 1914-ben öt dollárra növelte munkásainak napi bérét, mert úgy gondolta, akkor lesz igazán nagy üzlet az autógyártás, ha a gépkocsit azok a munkások is meg tudják vásárolni, akik előállítják. Ford már akkor megértette, hogy ha nincs egy folyamatosan bővülő piaci kereslet a vállalkozók termékei iránt, akkor a gazdaságban beáll a pangás, a vállalkozók tönkremennek, még akkor is, ha alkalmazottaiknak csak minimálbért vagy ennél is kevesebbet fizetnek. Egy működő gazdasághoz, amely ha nem is kiugróan magas, de folyamatosan növekedést tud produkálni, a társadalom szerkezetének is megfelelőnek kell lenni, még akkor is, ha döntően kivitelorientált a termelés.
Három főbb tényezőt lehetne kiemelni a gazdaság teljesítménye szempontjából. Első az emberi tényező, második a természeti tőke, vagy a természetes környezet, harmadik pedig az anyagi tőke. Mindhárom tényező esetében fontos tényező, hogy folyamatosan újra kell őket termelni. Ezért mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekvállalás és a gyermeknevelés nem lehet pusztán magánügy, hanem hosszú távon közérdeknek minősíthető. Noha azt szokás emlegetni, hogy tőkehiány nehezíti helyzetünket, átfogóbban szemlélve megállapítható, hogy a három említett tényező közül talán ez lenne az, amelyik a legkönnyebben biztosítható. A természetes környezet, a környezeti adottságok pedig mindig is jelentős tényezőkként szerepeltek, csak a múltban sajnos nem látták be, hogy mennyire fontosak, nem a megfelelő módon tekintettek erre a tényezőre, amely lényegében egyfajta rablógazdálkodást jelent, aminek kárát a későbbi generációk kénytelenek megfizetni.
KELEPCE
A jelenleg még általánosan elterjedtnek mondható felfogás lényege, hogy a gazdasági növekedés egyenlő a fejlődéssel. Ez még mindig lineáris rendszernek nevezhető modell, miszerint a természetből kitermelünk valamilyen nyersanyagot, ebből termékeket gyártunk, amiket az emberek megvásárolnak, valamilyen módon használnak, majd visszakerülnek a természetbe, ahonnan eredetileg is elvették, de a legtöbbször már hulladék formájában. Emellett a folyamat első két fázisa is leggyakrabban azzal jár, hogy a természetes környezetünket valamilyen módon megváltoztatjuk, általában szennyezzük és károsítjuk. Ez a modell még az ipari forradalom korszakában alakult ki, a legtöbben azonban ma is csak így tudnak egy gazdasági modellt elképzelni, csak ilyen dimenziókban tudnak gondolkodni. A rendszer azonban – ez már szépen látszik – csak addig volt működőképes, amíg a nyersanyagok a szükségletekhez képest még nagy mennyiségben álltak az emberiség rendelkezésére. A keletkezett hulladék mennyisége pedig olyan csekély volt – itt kell megjegyezni, hogy fajtája szerint is más volt –, amit a természet még képes volt úgy-ahogy „megemészteni”. Manapság viszont eljutottunk oda, hogy a nyersanyagforrások egyre szűkösebbek, a hulladék pedig ellepi bolygónak. Sőt, már a bolygónkat közvetlenül övező világűri térség esetében is az emberi hulladékból eredő gondokra figyelmeztetnek. Tudósok már évtizedekkel ezelőtt megállapították, hogy nem lehetséges végtelen növekedés egy véges bolygón. Úgy tűnik azonban, hogy amíg nem történnek katasztrófák, addig a gazdasági rendszerben az alapfelfogás sem változik meg. Ha mégis megváltozna, megtörténhet, hogy nem a jó irányba. A fosszilis energiaforrások megújuló energiaforrásokra történő felváltása kapcsán pl. kiderült, hogy csak több kárt okozhatunk. A biomassza, a bioüzemanyagok előállításához ugyanis vagy a mezőgazdaságtól kell területeket elvenni, vagy pedig az amúgy is vészesen csökkenő természetes élőhelyeket elfoglalni. Egyik sem jó megoldás.
Ma már azt is tisztán láthatjuk, hogy a gazdaság, az üzleti élet nem képes a hatalmas, az egész Földet érintő problémákat megoldani. Sőt, a gazdaság által diktált gondolkodás éppen ellenkező irányba hat. A pénzt könnyen kölcsön lehet venni, a Földet viszont nem a szüleinktől kaptuk, hanem unokáinktól vettük kölcsön – tartja az indián közmondás. Itt érdemes visszatérni a bevezetőben említett gondolatokhoz. A gazdaság beindítását hitelből tervezik. Mi másból tervezhetnék. Kezdetben nyilván nem lehet majd akkora fejlődésre számítani, hogy az életszínvonal is jelentősen növekedjen. A lakossági fogyasztást is valószínűleg hitelekből próbálják majd élénkíteni. Így viszont a mikro- és a makroszint egyaránt hitelfüggő lesz, amivel társadalmunk könnyen még inkább a pénztőke kelepcéjébe kerülhet.
