Még húsz év után is elevenen él emlékezetünkben az inflációtól való félelem. Január végén volt húsz éve annak, hogy Dragoslav Avramović megállította a második világháború utáni időszak legnagyobb inflációját. Aki nem élte át az akkori történéseket, talán el sem hiszi, hogy volt, amikor a legnagyobb címletű, forgalomban lévő bankjegy, az 500 milliárdos egy rágógumit sem ért. A pénznyomda három műszakban „okádta” a felfoghatatlan címletű, valójában értéktelen bankjegyeket. A csúcs az említett 500 milliárdos volt, ami a nullák számát illetően a világtörténelemben is a harmadik legnagyobb címletű bankjegy. És akkor jött Avramović, Avram apó, vagy a Szuper Deda, ahogyan utána nevezték. A Világbank egykori szakértője megállította az inflációt. Szerbia, (akkor Kis-Jugoszlávia) polgárai arra ébredtek, hogy 1 dinár 1 német márkát ér. Avramović pénzügyi reformját követően az értéktelen dinárból „szuperdinár” lett. Ekkor kapta Avramović a Szuper Deda nevet.
A közgazdászok gyakran utalnak arra, hogy az adott ország fizetőeszközének árfolyama lényegében a gazdaság állapotának tükröződése. Avram apó pénzügyi manőverével azonban a gazdasági helyzet nem változott meg egyik napról a másikra. Elméletileg csupán az történt, Szuper Dedának sikerült elhitetnie azt, hogy olyan pénzt hozott forgalomba, aminek valódi értéke volt. Saját, talán nem is annyira tudatosan kialakított imázsával azt sugallta, becsületes ember, akinek hinni lehet és megvan a hatalma is ahhoz, hogy befolyásolja a pénzügyi folyamatokat. Parlamenti beszédeit még ma is gyakran idézi a sajtó. Talán azért is, mert megállapításai több mint húsz év után is időszerűek. „Ellentmondásos a gazdasági helyzetünk. Stabil az árfolyam, de beteg a gazdaság. A vállalatok szervezése és az itteni elosztás pedig egyenesen katasztrofális.” – mondta többek között annak idején egyik parlamenti felszólalásában. Nehezen mondhatja valaki, hogy – legalább részben – nem aktuális manapság is…
DEFLÁCIÓ FENYEGET?
Szerbia polgárainak többségében még ma is él az a berögződés, hogy amit ma kedvező áron megvehet, azt meg is kell venni, mert legközelebb már drágább lesz. Az utóbbi időben a tapasztalatok gyakran ennek az ellenkezőjét igazolják. Valamit megveszünk, mert kedvezőnek tűnik az ára, majd pár napra rá máshol olcsóbban kínálják, vagy ugyanott akciós áron juthatunk hozzá. Az ilyen tapasztalatokat már statisztikai adatok is alátámasztják. Márciusban a fogyasztói árak átlagosan 0,3 százalékkal voltak alacsonyabbak, mint februárban – derült ki a Köztársasági Statisztikai Intézet adataiból. Ez már arra enged következtetni, hogy deflációs folyamatok indulhattak be. A hosszú távú trendek ezt egyelőre nem igazolják. Az előző év azonos időszakával, 2013 márciusával összehasonlítva az árucikkek kiskereskedelmi ára és a személyi fogyasztói szolgáltatások alapján mérve az infláció az elmúlt egy év alatt 2,3 százalékot tett ki. Az év végi adatokkal összehasonlítva megállapítható, hogy tavaly december óta a fogyasztói árak 1,2 százalékkal emelkedtek.
A magas, alacsony, vagy negatívba forduló inflációnak számos közvetlen és közvetetten ható társadalmi előnye és hátránya van. Az optimális inflációt ezek mérlegelésével lehetne meghatározni. A konkrét számszerűsítés meglehetősen sok bizonytalanságot hordoz ugyan magában, a kutatások és felmérések eredményei azonban azt mutatják, hogy az optimális inflációs ráta 0 és 3 százalék között alakulhat a fejlett, illetve 2 és 5 százalék között a felzárkózó országokban. Ha az inflációs célt konkrét politikai folyamat eredményeként határozzák meg, az optimális inflációs rátát úgy lehet értelmezni, mint az átlagos áremelkedésnek a polgárok által kívánatosnak tartott ütemét. Ennek foka természetesen országonként, nemzetgazdaságonként eltérhet. A gazdaságpolitika irányítói mindig komoly dilemmával kerülnek szembe az infláció optimális szintjének meghatározásakor. Az erős valuta, a magas kamatok, illetve a velük együtt járó alacsony infláció önmagában nyilván senkit sem zavar, az infláció csökkentése azonban rövid távon megszűnő munkahelyekkel, és ezzel együtt a mindenkori kormány számára politikai veszélyekkel járhat. Ezúttal mindez nem tekinthető egyedi szerbiai jelenségnek. Az utóbbi években általában már világszerte nem a szárnyaló infláció jelentett problémát a gazdasági döntéshozóknak. A pénzügyi szektorból kiinduló gazdasági válság következtében a visszaeső gazdasági teljesítmény, a nulla felé tendáló alapkamatok nyomán nem az árak emelkedése, hanem csökkenése, vagyis a defláció okozhat problémát.
NEM AZ, AMINEK LÁTSZIK
A fogyasztó szemszögéből a defláció első látásra egyáltalán nem tűnik negatív jelenségnek. A felületes szemlélődő, aki csak a saját rövid távú érdekeit helyezi előtérbe, még örül is a csökkenő áraknak. Az emberek többsége szinte törvényszerűen pozitív folyamatként tekint a deflációra. Pedig hosszabb távon komoly problémák forrása lehet. A csökkenő árak a cégeket leépítésekre kényszerítik, ennek következménye, hogy növekszik a munkanélküliség. Az emberek sok esetben a vásárlást azért halasztják el, mert ami ma 100 dinárba kerül, ahhoz néhány napon belül 95, vagy ennél olcsóbban hozzájuthatnak. A cégek esetében ez a készletek növekedésével jár, közben a tőke is lassabban fordul. A tervekbe be kell kalkulálni, hogy amit ma nem tudunk eladni, azt holnap olcsóbban kell kínálni, és közben arra is figyelni kell, hogy mit tesz ilyen helyzetben a konkurencia. Hosszú távon a defláció következtében a gazdasági növekedés lelassul, a bérek pedig nem növekednek. Hiába jutunk hozzá egyes termékekhez olcsóbban, ha közben a bevételünk is csökken, végül összességében nem élünk jobban. Az infláció a pénzünk ellensége. Enyhe formája azonban amolyan szükséges rossz. Szükséges, mert ha nincs infláció vagy deflációba fordul át, akkor a monetáris politika mozgástere korlátozottá válik. Az igazi kérdés tehát, hogy mekkora inflációt akarunk. A hiperinfláció elleni érvek világosak, azt senki sem sírhatja vissza, de az árak általános csökkenése, a defláció is káros. A fő negatívum, hogy a kamat alulról korlátos. Nem lehet negatív kamatot fizetni. Senki sem köti le a pénzét, ha cserébe időnként levonnak belőle. Ideális körülmények között a jegybankok két és három százalék közötti inflációs célt határoznak meg. Érdekes tény, de nincsen egyértelmű közgazdasági bizonyíték a nagyon alacsony infláció pozitív hatása mellett. Kutatások szerint a reálgazdasági hatása bármilyen egyszámjegyű inflációnak kicsi.
A világgazdasági válság erősíti a magasabb infláció melletti érvet.
Az sem mellékes, hogy ha egy országban komoly strukturális gondok vannak, azokat könnyebb magasabb infláció mellett kezelni. Bizonyos juttatások reálértékét pedig gyorsabban és fájdalommentesebben lehet csökkenteni magasabb infláció mellett. Nehéz pontosan meghatározni, de valószínűleg a 3 és 4 százalék közötti infláció kedvezőbb volna, mint a deflációba fordulás.
