Továbbra is elmennek. Sokan. Nem akar csökkenni a tendencia. Csak állok és nézem, ahogy ismerősök pakolnak és távoznak a bizonytalanba. Itt hagyják azt a falut, várost, azt a környezetet, ahol felnőttek, ahova köti őket szinte minden. A legutóbbi adatok szerint Szabadkáról és a Tisza mente környékéről egy év alatt tízezer diplomás fiatal költözött külföldre. Elmennek valahova, ahol az épületek, az emberek, a levegő, szinte minden idegen lesz és vagy megszokják valahogy, vagy nem. A balkáni realitás szerint pedig a helyükre idejönnek mások, akiket szintén semmilyen érzelmi töltetű dolog nem köt ehhez a vidékhez. Szabadkához például.
Ez jutott az eszembe a legutóbbi városi képviselő-testületi ülés kapcsán, amikor a Szabadkai Rádió privatizációja is napirenden szerepelt. Gojko Radić haladó párti politikus hideg tárgyilagossággal kijelentette, ő nem is érti, mire fel ez a nagy ragaszkodás ehhez a rádióhoz. Szerinte senki jogai nem fognak csorbulni, ha a rádió adásai megszűnnek, hát az emberek majd tájékozódnak máshonnan. Persze, így nyilván csak az beszélhet, akit tényleg az égvilágon semmi személyes nem köt a közeghez ahol él. Neki a Szabadkai Rádió csak egy intézmény, olyan, mint a Köztisztasági Vállalat vagy épp a vízművek. Megszűnik? Lesz másik. Már csak azért is felháborított ez a megnyilvánulás, mert nekem személyes kötődésem is van ehhez a médiához. Valamikor a kétezres évek elején, amikor beette magát a fejembe az az „önromboló” gondolat, hogy újságíró legyek, elsőként a Szabadkai Rádióban jelentem meg. Nagy nyüzsgés volt ott, rengetegen dolgoztak, akkoriban indult az egész napos magyar nyelvű műsor. Ott találkoztam először az újságírói létet annyira meghatározó szerkesztőségi hangulattal, ami szinte döntő lökést jelentett számomra, hogy újságíró legyek. Elhangzottak a napokban ígéretek felelős politikusainktól és intézményeinktől, nagyon bízom benne, hogy a szellemiséget, mindazt, amit a rádió szimbolizál és jelent rengeteg szabadkai és környékbeli embernek, sikerül valamilyen formában megmenteni és nem kerül holmi szerb nacionalista érdekkörök kezébe.
A másik ilyen fontos intézmény, ami nekem Szabadkát érzelmi téren meghatározza, a szabadkai Népszínház, és értelemszerűen annak magyar társulata. Kilenc vagy tízéves voltam, amikor szülőfalumból, Királyhalmáról egy busznyi ember társaságában a Zsinagógába utaztunk és a Bolha a fülbe című előadást néztük. Mondjuk, mi gyerekek inkább csak randalíroztunk, mégis megérintett a dolog, mert attól a pillanattól kezdve tisztelettel és áhítattal néztem a színészeket. A színészeinket. Mondjuk az is felmerült anno, hogy színész legyek, de végül az írásnál kötöttem ki… A kilencvenes évek második felében váltam viszonylag rendszeres színházlátogatóvá. Az pedig számomra igazán felemelő érzés, hogy azok az emberek közül, akiket a színpadon néztem és tiszteltem, néhányan ma jó barátaim. Azt már mondani se kell, hogy mindezen évek során a színházépület sorsát is átérzéssel figyeltem.
A rádióhoz hasonlóan itt is csak remélni tudom, hogy a polgármester ígéreteihez híven néhány éven belül ismét lesz Szabadkán egy igazi, őt és a színészeket megillető színházépülete. (Legfrissebb hír szerint a VMSZ közbenjárására a köztársaság 35 millió dinárt különít el. Lájk.) A helyzetet csak tetézi, hogy a társulat körül is komoly viharok dúlnak mostanában. Remélem ezekből is maga a színház és a közönség kerül ki nyertesen, és hogy a jövőben is megtörténik majd, hogy nem jut jegy nekem egy-egy előadásra, még így sem, hogy „vezám” van.
Nyilván mindenkinek megvannak az ilyen stabil pontjai, amik szülőhelyéhez kötik. Nekem ezek azok.
Továbbra is elmennek. Sokan. Nem akar csökkenni a tendencia. Csak állok és nézem, ahogy ismerősök pakolnak és távoznak a bizonytalanba. Itt hagyják azt a falut, várost, azt a környezetet, ahol felnőttek, ahova köti őket szinte minden.
Nincs jogom ítélkezni, mindenki szabadon dönt, mit tesz. Én itt maradok. Meg te is. És ránk hárul a feladat, hogy ezeket a stabil pontokat megőrizzük. Magunknak. Meg azért, hogy ha a barátaink egy napon visszajönnének, megtalálhassák őket és átölelhessék. Itt maradsz? Segítesz?
