Már itt, jegyzetem legelején töredelmesen és szégyenkezve bevallom, hogy nem tartozom a lelkes tévénézők táborába. A tévéműsorokat tartalmazó újságokat sem lapozgatom, fogalmam sincs, hogy mit, és mikor lehet nézni. Ennek ellenére két tévékészülékünk van, és két cégnek is fizetek előfizetési díjat.
Persze, vannak kedvenc műsoraim, például a Colombo felügyelő, vagy a Heti hetes. A Fábry show-t is szeretem, annak ellenére, hogy a műsor nézése közben nagyon sokszor Hofi Géza jut eszembe, de igyekszem végignézni az úgymond komolyabb filmeket is. A vígjátékokat kedvelem, mondjuk Benny Hillt és Gálvölgyi Jánost (néha azt gondolom, hogy e két embert egy anya szülte) és az úgynevezett akciófilmeket, amelyekben a főhősre egymilliószor rálőnek, mégsem sebesül meg, körülötte viszont a bűnözők úgy hullanak, mint a legyek. Na, ez utóbbi inkább arra szolgál, hogy minél gyorsabban elaludjak. Ugyanis a tévét csak és kimondottan este kapcsolom be. Említettem már, hogy kettő van, de csak a hálószobai képernyő érdekes a számomra. Lezuhanyozok, lefekszem, megnyomom a gombot, és váltogatom a csatornákat, mindaddig, amíg számomra izgalmas műsort nem találok. Sokszor kedves párom emeli le hasamról a távirányítót, ugyanis ő később tér nyugovóra, később szeretne kissé barátkozni a tévével, én pedig akkor már vagy a filmet átszelő reklámok közben elaludtam, vagy egyszerűen nem találtam magamnak való műsort, és a csatornaváltás között elszunnyadtam.
Nemrég azon bosszankodtam, hogy a műholdas tévéadó (nevét nem írom ki, mert az már lehet, hogy reklám volna), tehát a műholdas tévéadó kicsi műszerébe behelyezett kártya beteget jelzett. Miután kényelmesen ledőltem, a tévé képernyőjén szépen, magyarul megjelent a következő szöveg: A kártya hibás. Kivettem a kártyát, majd visszacsúsztattam a helyére, erre a képernyő arról értesített, hogy: Helyezze be a kártyát. Mondom, bent van, de nekem még nincs olyan készülékem, amellyel szót is válthatok, ezért ismét kihúztam a kártyát, majd visszadugtam, és láss csodát, megjelent a kép. Boldogan visszadőltem az ágyamba, ám alig múlt el fél perc, a képernyő ismét arról értesített, hogy abban a kis mütyürben nincs bent a kártya. Miután ezt ötször megismételte velem, dühösen kikapcsoltam a tévét is, a készüléket is, és a fal felé fordulva, kissé morogva elaludtam.
Másnap megérkezett a mester (mert hívtam), és megmagyarázta, hogy az áram feszültségének ingadozása miatt a készülékben a kártyaolvasó elromlik. Hát ez okozta a bajt. Most nem tudom, hogy a feszültségingadozás miatt pereljem-e az áramszolgáltatót, vagy se, de szerintem megérdemelné. Mindegy, a lényeg az, hogy már megint nézhetem a tévét, az ágyból, és ismét arra szolgál, hogy elringasson.
Tizenegy éves lányom is szereti nézni a tévét, de nem velem. Párom, ő igen, csak az a baj, hogy amíg mi vitatkozunk, hogy horror filmet nézzünk-e vagy akciófilmet, addig a film fele már lefut. Lányunk okosabb nálunk. Ő felnyitja a számítógépet, beüti a keresőbe a kedvenc sorozatát, és megnézi azt, amit akar.
Ő a tévézéshez már így áll hozzá. Jómagam, aki az ő korában még csak fekete-fehér képernyős tévén nézhettem azt a két-három műsort, amit aznap sugároztak, kissé másképpen. De ez nem baj. Ő van előnyben.
