Kati szerkesztőm ismét arra kért, hogy éberen nézzem, figyeljem, bámuljam, saccoljam, kacsingassak arra a dobozra, amely már több mint ötven éve rabul ejtett minket, a tévé készülékre.
Emlékszem, amikor még kis srác voltam, volt egy tévénk. Fekete-fehér. Nem tudom már, hogy a tévé volt-e a fekete-fehér, vagy a műsor, de úgy gondolom, hogy inkább az utóbbi.
Mindegy.
A lényeg, hogy édesapám estefelé a készülék elé ült, megnézte a híradót, majd a kedvenc sorozatot. A sorozat kedvenc volt, mert másik sorozat nem volt, és műsor sem igen a sorozat után. Ha jól emlékszem, annak idején volt olyan nap (talán a hétfő), amikor semmilyen műsort sem sugároztak.
Ez volt a tévé az ötvenes, hatvanas években.
Ma már színesek a műsorok, és millió csatorna van, mindenki kedvére válogathat magának. Édesapám nem válogat. Ma, nyolcvannégy évesen is pontosan ugyanúgy nézi a házi képernyőt, mint annak idején, az ötvenes évek végén. A híradó a legfontosabb, majd azok a filmek, amelyek valahonnan az idő mélyéről kerülnek elő, fekete fehérek, a hang kissé akadozik, a kép is már kopott. Nem váltogatja a csatornákat, és sokkal előbb nyugovóra tér, mint édesanyám, aki hetvennyolc évesen még kíváncsi egy-egy vetélkedő műsorra vagy újabb kori filmre, sorozatra.
És ami akkor is fontos volt apám számára, és most is az, amíg a műsor tart, pisszenni senkinek sem szabad! Mert aki megszólalt, ledorongolta.
Tudom, ma már nem így nézik a tévét. A tévénézés is pontosan olyan felületessé vált, mint minden más az életünkben. Már semmibe sem tudunk elmélyedni.
A fekete-fehér korszakot nem a színes, hanem a színezett korszak követte. Kitalálták, hogy ha a képernyő elé, vagy rá egy szivárványszínű fóliát tesznek, akkor a fekete-fehér filmek színt kapnak. Csodálatos volt, de ez a csoda nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan megjelentek a valódi színes tévék, és azóta a képernyő is a világot színesen mutatja be. Még akkor is, ha sokszor fekete és fehér.
Mert egyre inkább fekete-fehér.
Még ha színes is.
Háborúk, árvizek, földrengések, katasztrófák, gyilkosságok, kegyetlenségek sora tárul elém, amikor váltogatom a csatornákat. És a filmek között is ritkán találok olyat, amelyben ne lövöldöznének, ne püfölnék egymást a szereplők.
Ilyen volna a mi fekete-fehér világunk színesben?
Vajon milyen lesz dédunokáinké?
