Voltak idők, amikor újságok még nem léteztek –, de újságírók igen. Például Tinódi Sebestyén. A lantos. Az egykori végvári katona gyakorta indult „riportútra”, lovát ekkor Temesvár, Drégely vagy Eger felé irányította. Ahol éppen történt valami. És kikérdezett mindenkit, aki az útjába akadt, a legapróbb részletekig, járókelőket, katonákat, így szolgált „információkkal” a XVI. század közepéről. Kassára visszatérve töltött a boros kupába, s leült megírni a „tudósításokat”. Avagy az énekes krónikákat. Aztán ismét útra kelt, hogy újságot mondjon, lantját pengetve. Lehet, egy napon ismét nem lesz újság, s mi is dalolva regélünk majd a dicső múltról. Talán CD lesz belőle, esetleg feltesszük a Facebookra is.
Olvasom, hogy a dinoszauruszok kihalása óta a nagy testű állatok kipusztításában a kőkori ember járt az élen. Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt az Ausztráliába elsőként érkező emberek igen gyorsan kiirtották a huszonöt legnagyobb testű madarat és emlőst. Jóval később (úgy tizenháromezer esztendeje) az ember eljutott Észak-Amerikába is, s mindössze háromszáz évbe tellett eltüntetni a nagy testű emlősök háromnegyedét, köztük a mamutokat és a földi lajhárokat is. Hasonló események zajlottak le Dél-Amerikában, Madagaszkáron és Új-Zélandon is. Kőeszközökkel is sikeresek voltunk tehát. Hol volt akkor még a lézerágyú... Más: az eretnekeket egykoron máglyára küldték –, ma megfeledkeznek róluk (nem szerepelhetnek például a tévében). És a várható élettartam is növekszik. Van tehát fejlődés. Amely – de jó – megállíthatatlan.
Álvaro Mutis kolumbiai írót (amúgy Márquez barátját) Mexikóban tartóztatták le az ötvenes évek végén, sikkasztás vádjával, mondván, egy légitársaság sajtófőnökeként igen nagy lábon élt. Bő egy esztendőre rá egyszerűen elengedték. A börtönben valahogy el kellett ütni az időt, felkérésre így megrendezte a Kismocsok c. darabot. Fércmű volt a javából, rabok adták elő, akiket Mutis szinte megszelídített. A történet egyébként nem rossz, a fegyház levéltárában is megtalálható eset leírása képezte a kiindulópontot: egy férfit két és fél éven át tartották rács mögött, miután „hosszasan elidőzve egy italboltban”, befeküdt egy margarétaágyásba, megrongálva ezzel az „állami tulajdont”. Nem egy nagy ügy, mondhatnánk, a nyomozó ügyész azonban összetévesztette a margarétatiprást a liliomtiprással, ezért kellett szegény „Kismocsok”-nak hosszadalmasan bűnhődnie, cipőket javítva a börtön műhelyében. Merthogy cipész volt a foglalkozása. A darab nagy sikert aratott, többször bemutatták, sajtócikk is jelent meg róla. Mutis egyébként sokat kínlódott, minden „színésznek” külön kellett betanítania a szerepét, hiszen korábban egyikük sem lépett fel soha semmilyen színpadon. De azért jól elszórakoztak. Mint levelében Mutis beszámolt róla: „közös munka volt, mindannyian egyforma lelkesedéssel és hittel csináltuk”. S a nehézfiúk aztán boldogan mutogatták egymásnak a róluk szóló újságcikket. Gondolom, ez az egész mindenekelőtt arra volt jó, hogy – ha rövid időre is – megszabadulhattak a korábbi életük nehezékétől, esély kínálkozott tehát egyfajta jótékony szerepcserére.
Maszkokat hordhattak tehát, mint a velenceiek. Ami megint egy külön rejtély, lévén annak idején szabály szerint az álarcosoknak hallgatniuk is kellett. Adott tehát az arcot titkossá tévő maszk (sokan még a szemet is elfedték vékony selyemhálóval), valamint a csendet megőrző szótlanság misztériuma. És mindehhez kötődően persze annyi minden más is. Sokan elmondták már például, hogy az álarc védelmet nyújt, senki sem szégyenkezik, a névtelenség szavatolt. E rejtőzés során azonban a személy már nem önmaga többé; a velencei karneválok idején – az egyenlőtlenséget elsimítandó – éppen ezért senki sem neheztelt a túlkapásokra, a szabadosságra. Egyfajta újjászületés is végbement, érzelmek teremtődtek, feledve a társadalmi korlátokat. Ám külön kérdés, hogy a mulatságok befejeztével a maszkosok változtak-e, vagy ismét a hétköznapok unalma és szokásrendje tért vissza. Mára azonban mintha minden a visszájára fordulna: a maszk egykor rejteni akart, ma mutatni. A túl pompázatos jelmezek mindenesetre erre utalnak. S persze jó üzlet is; nincs ma Velencében árus, hogy bódéjának, sátrának falán ne lógnának fürtökben a különféle maszkok. A jótékony rejtezésre, személycserére imigyen valami mást kell kitalálni.
