Az egyetemet még nem fejezhette be, kitört az első világháború. Medikusként a frontra vezényelték, hamarosan csapatorvos lett belőle. Egy napon heves támadásnak voltak kitéve, a lövészárokban kerestek volna menedéket, az eltévedt repeszdarab a hátizsákját érte, egy könyv lapjai felfogták. Így maradt életben. Szondi Lipót utóbb, amikor már biztonságban volt, levette a hátizsákját, s megnézte, mely kötetről van szó. Nos, a könyv Freud Álomfejtése volt.
Alkalom kínálkozna most a véletlenről értekezni, a sorszerűségről, hiszen igencsak feltűnő, hogy az orvosnak induló személy később a nevét viselő pszichológiai vizsgálati eszközről, az úgynevezett Szondi-tesztről válik Európa-szerte hírnevessé, idegorvosként, pszichiáterként pedig a sorsanalízis megalkotójává. Ám ez a hátizsákos dolog mégsem lehetett teljesen a véletlen műve, hiszen nyilvánvaló, hogy Freud és a pszichológia már akkor foglalkoztatta. Ami inkább különös, az a tudományos pályájának gyorsasága. Szondi Lipót (eredetileg Sonnenschein Leopold) kereken százhúsz esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot, Nyitra lepusztult külvárosában, anyja nagyon egyszerű asszony, olvasni sem tudott, foltozóvarga apja pedig inkább a szent iratok böngészésével foglalatoskodott. Otthon többnyire németül beszéltek, értették a szlovák nyelvet is, a magyart nem. Leopold a tizenhárom gyerek közül a tizenkettedik, ötéves, amikor a család Pestre kerül. Az iskolában előbb bukdácsol, majd miután az idős bátyja emiatt alaposan felpofozza, már nekilendül a tanulásnak. Közben rengeteget olvas. Szondi Lipót néven teszi le az érettségit, majd a pesti orvosi egyetemre iratkozik. A háború befejezte után megszerezte a belgyógyászati és az idegorvosi szakképesítést, tekintélye egyaránt megnő orvosok és páciensek között, praxisa szépen jövedelmez, megnősül, két gyermeke születik, a család impozáns lakásba költözködik, szobalányt, szakácsnőt tartanak, évente Svájcban nyaralnak. Származása miatt egyedül az egyetemi tanári állás elérhetetlen a számára, de ez különösebben nem is érdekli: „Nem tanár akarok lenni az egyetemen – mondta egy alkalommal –, hanem tantárgy”. De a Gyógypedagógiai Főiskolán azért néhány éven át még taníthatott, akkor is, amikor a zsidótörvények miatt a legjelesebb professzorokat is eltávolították, majd otthonában fogadta leglelkesebb tanítványait. Köztük volt Benedek Istvánt is (Benedek Elek unokája, Benedek Marcell fia), az orvos és művelődéstörténész, az egyik legragyogóbb magyar polihisztor. Visszaemlékezéseiben ő említi, hogy Szondi magával ragadó előadó volt, az úgynevezett Laboratóriumában pedig szívesen látta a sokat dolgozni képes, értelmesnek látszó munkatársakat. Szondi tulajdonképpen elvárta, hogy minden valamirevaló pszichológus tőle tanuljon. A híressé vált szemináriumain, a havonta egyszeri találkozókon a lakásban negyvenen-ötvenen szorongtak, majd a törzstagok (köztük a József Attila és Illyés Gyula között őrlődő Kozmutza Flóra is) egy közeli belvárosi vendéglőben vacsoráztak, immár vidáman társalogva. Benedek István egyébként úgy véli, hogy a nevezett (fényképekből álló) tesztet – amellyel Szondi bravúros diagnózisokat tudott felállítani – ma is sokan alkalmazzák, ám kellő intuíció, vagy egy igazán értő vezető mester (guru) hiányában az eredmény pontatlanná is válhat.
Szondi munkamódszeréről szólva Benedek István elmondja, hogy minden nap hajnali ötkor kelt, pipára gyújtván az asztalához ülve átolvasta azt a kéziratot, amit előző napon írt, kicsavarta vaskos töltőtollát, és folytatta az írást. Tíz órakor beviharzott a Laboratóriumába, s kezdte számon kérni a munkatársaktól, hogyan haladnak a tennivalókkal. Majd készültek a Szondi-teszt alapján az elemzések. De – állítja Benedek – 1937-ben még maga Szondi sem tudhatta, mivé fog a sorsanalízis fejlődni.
1944 márciusa után már nem lehetett tovább szemináriumozgatni, a tanítványok szétszéledtek, bevonultak, vagy valahol meghúzták magukat. Szondi egy táborba került, ám ott is elindította szemináriumát. Donáth Blanka feljegyzéséből tudható, hogy hetente több alkalommal is összejöttek, tíz-tizenketten, Szondi priccsén és a mellette lévőn egymással szemben ültek, s mindenki az ölében jegyzetelt. Szondi pedig aztán, éjszakánként – nem lévén elegendő papíros – gondolatban dolgozott a később Svájcban írandó és megírt könyvein, s a megfogalmazásokat igyekezett „bevésni”. 1946-ban, a szabadulása után, Szondiék Zürichbe költözködnek, ott folytatja egyre növekvő hírnévvel a rendelését, a terápiás és oktató analíziseket, s mindenekfelett ott írta meg a sorsanalízis alapvető könyveit.
