Egy fiatal, pályakezdő, máris jó verseket író lánynak Kassák-kötetet ajánlottam, úgy látván, hogy nála a lüktető, túlfokozott érzelmi lökődések formát keresnek. Hónapokkal később, azaz a minap éppen ezért figyelmesen olvastam el azt a Kassákkal készült interjút, amely ugyan meglehetősen régen, kereken ötven esztendeje látott napvilágot (utóbb az Európai Utas tette közzé), ám mégis leellenőrizhető a szövegben e szikár író és képzőművész gondolatvilága, értékítélete. Az avantgárd mozgalmakhoz kötődő alkotóval egy párizsi útját követően folytattak beszélgetés, amelyben persze felelevenítették a francia fővárossal való első találkozást; Kassák Lajos 1909-ben, gyalogosan, pénz nélkül tette meg az utat, erről szól a páratlanul izgalmas önéletrajzi könyve is. És hogy mit tapasztalt a századelőn a Montmarte és a Montparnasse környékén? Azt, hogy „a világ nem záródik be a magyar határokkal, s észrevettem azt is, hogy aki nem látja meg a tágabb világot, az előbb-utóbb provinciális művésszé lesz, eligénytelenedik, és egy egész szűk kör részére próbálja átadni művészetét”.
Más témát érintve Kassák neheztel azokra az alkotókra, akiknél hiányzik az élményanyag, az indulat, viszont elpuhulva belefulladnak egy „esztétikai iszapba”. Az interjú során egy helyen még harsányabban fogalmaz, s arra figyelmeztetne, hogy az élet helyett nem lehet a művészetet bevinni a művészetbe, mert ez csak „affektált giccset” eredményezhet. („Alig van élmény az emberekben, inkább irodalmi élményből csinálnak irodalmat”.) Legvégül szól arról is, hogy egyik műve kapcsán azt rótták fel neki, hogy „nincs benne szocialista pátosz”. Kassák válasza: „A pátoszt meghagyom a politikusoknak, a hadvezéreknek és a papoknak. Az én hivatásom nem az, hogy pátoszt adjak. Az én hivatásom az, hogy tényekre világítsak rá”.
Kassák 1963-ban már letisztultan látja, hogy a világ minden részéből odasereglett alkotók (kínaiak, japánok, magyarok, oroszok) által létrehozott úgynevezett „párizsi művészeti iskola” nem holmiféle kozmopolitizmus, hanem egy olyan természetes fejlődési folyamat, ahol száz irányból futnak össze a szálak, és egy bizonyos ponton új szintézis jön létre. Ám észreveszi azt is, hogy „igen sok a selejt”, számosan pénzért vagy karrierizmusból nyúlnak hozzá a kottához, az ecsethez vagy a fényképezőgéphez. A tökéletes helyett a szenzációt keresik. „Voltam jó néhány kiállításon – mondja –, több száz képet láttam, de csak tíz ragadott meg. De az a tíz, értékelésem szerint, megint a világ művészeire lesz hatással. A többi meg eltűnik, mint ahogy – egészen más területről véve a hasonlatot – eltűnik a csomagolópapíros”.
A hatvanas évek elején magával ragadja a technika diadala, lelkendezve beszél arról a párizsi kiállításról, amelyet a matematikai intézetben rendeztek, Tudomány és művészet címmel. Ott szóba elegyedett egy szobrásznővel, szavait híven idézi: „A tudósok elindultak a munkájukkal, hogy megkeressék a törvényszerűségeket, s eljutnak a szépséghez; a művészek elindulnak, hogy megkeressék a szépséget, és eljutnak a törvényszerűségekhez”. Ebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy el kell jutni „a tudomány, a technika és a művészet azonosulásáig”.
Az interjúban szól természetesen saját alkotói útjáról, törekvéseiről is. Hangsúlyozza: „Alapjában véve mindegyik írásom és minden képem megsokszorozottan én vagyok. Mindegyik az önarcképem, és mind vallomás”. Alkotás-lélektani szempontból különösen érdekes a következő mondata: „Én vagy ötször mentem el önmagamtól úgy, hogy egyre közelebb kerültem önmagamhoz”.
Rábukkantam végül egy megállapítására, amely talán mindenekelőtt a pályakezdőkhöz – és az írásunk elején említett fiatal lányhoz is – szól, amelyben Kassák arra figyelmeztet, hogy igen sokan akkor buknak el, amikor elérték első sikerüket. „És többé már nem mernek elmozdulni arról a helyről, mert attól félnek, hogy akkor baj lesz”. Ez vélhetően egyben tanácsnak szánt bátorításként is értelmezhető, avagy merészen „eltávolodhatunk” önmagunktól megannyi alkalommal, ha ezek a kísérletezések, próbálkozások a kiteljesedést és a művészi önmegvalósítást szolgálják. Kassák, legalábbis, ezt az utat járta.
