Vendégház egy dalmáciai szigeten. Amolyan közösségi helyként oldalt nyitott terasz, az asztaloknál jómódú magyarországi családok. Vállalkozók (bár ez a fogalom igencsak széles). A férfiak jó harmincasak, rövidre nyírott hajjal vagy kopaszon, már kisebb pocakkal; a feleségek mutatósak. S kötelezően családonként a két gyerek. A beszédben ritkán harsányak, illendően köszönnek, szükség szerint segítőkészek. Eddig rendben is lenne, többet ne is várjon az ember, ám mégis meglepő az általuk felvetett témák igénytelensége, az érdeklődési kör szűkössége, beszélgetésben a sablonmondatok tömkelege. Este meg úgy bámulják az egyik pesti kereskedelmi adó kvízműsorát, mintha az életük függne tőle. Az új középosztály...
Fotóalbum egy Tisza menti városkáról. Férfiak ülnek egy hatalmas asztal körül, mindannyian jól öltözöttek, egyikük öltönyben, nyakkendővel – a felvétel valahol a múlt század harmincas éveiben készült. Előbb azt hihetnénk, tisztviselők. A képaláírás azonban másfelé terel: cipészek. Mesteremberek. Akik adtak magukra. Merthogy egykoron az iparosság képezte a középosztályt: gyarapodó családi könyvtárak, újságok járatása, aztán a különféle egyletek, amatőr előadások, táncmulatságok – a közösségi létforma kialakítása és fenntartása. Ekkortájt – s még évtizedekkel később is – a pontosság, a becsület, a jól végezett munka öröme, a szakma tisztelete képezték az alapvető fogalmakat, erre épült minden. A fiatal mesteremberek pedig megindultak mindenfelé (olykor gyalogosan), szerte Európában, hogy a tanulóévek alatt elsajátítsák azokat a fortélyokat, amiket másutt már tudtak, hogy aztán itthon hasznosítsák őket. S ebből az alakuló középosztályból emelkedtek ki aztán sorra a tudósok, kutatók, művészek és az oktatók, magasabb szinten képviselve a köz érdekeit. Mert a köz érdeke elsőbbséget élvezett, a személyes jóléten túlmutató célt, társadalmi vonatkozásban ez adta a lendületet.
Nincs kedvem utánanézni a tudományos munkákban, mi a középosztály pontos meghatározása. Szerintem egyszerűen az tartozik ebbe a rétegbe, aki nem szegény, de nem is túl gazdag. Egy társadalom (ország) ereje, stabilitása pedig attól függ, hogy mennyire széles ez a réteg. Meg attól is, hogy a döntésekben milyen arányban vesz részt a politikum, s milyen arányban a civil szféra. De maradjunk meg inkább a témánknál, érzékelve a minduntalan felbukkanó veszélyeket is. Nos, a családi felemelkedés annak idején is bizonyos mértékben egy adott mintához igazodott (lakberendezés, divat, beszédmód stb.), ma azonban a pénzen alapuló utánzás az egyedüli domináns. A becsület helyébe lépett a siker és az ismertség, a minőséget kitörölte a hatékonyság, a szorgalmi többletet az igénytelenség, a méltányosságot az agresszivitás. Vagyis hát egyre inkább errefelé tartunk. A műveltség ma már ritkán eladható árucikk. A médiában sem igazán népszerű; harmadrangú énekesnők pajzán históriái például mindenképpen előbbre valóak. Az értékrendben ez a megbicsaklás tapasztalható tehát, s emellett nem kellene vállrándítással elhaladni. Hiszen az állampolgárok többségéről van szó mégis, a műveltség pedig az egyik fontos tényező. A felvidéki Grendel Lajos sem véletlenül használja a művelt szót, kifejezést, amikor ezt a témakört boncolgatja: „A középosztályt számomra azok a művelt, több nyelven beszélő, az irodalomban, filozófiában, történelemben, de a természettudományokban is tájékozott állampolgárok alkotják, akik, függetlenül származásuktól, világnézeti vagy felekezeti hovatartozásuktól, a társadalmi szamárlétrán elfoglalt helyüktől, szellemi értékek befogadói, hordozói, átörökítői, alkalmasint teremtői is. Középosztály nélkül nincs nemzet, se haladás”. Ezért lenne fontos különbséget tenni igényesség és igénytelenség között, mert a dolog korántsem olyan ártalmatlan, mint ahogyan első szempillantásra látszik. Gondolatmenetét Grendel egyébként a következőképpen teljesíti még ki: „Ha elpusztítani vagy asszimilálni akarok egy nemzetet, s gázkamra vagy kitelepítés nem jöhet már számításba, első lépésként a középosztálytól kell megfosztanom”.
