Vita est long – mondták a latinok, avagy az élet hosszú. Bár ez is tetszőleges, kedvelt és becsült latintanárunk, Vojislav Janković például igen korán távozott az élők sorából. Úgy tudtuk, tanulmányai egy részét a párizsi Sorbonne egyetemen végezte, több idegen nyelven tudott. Magyarul azonban nem. A zentai gimnázium diákjai viszont a szerb nyelv tekintetében álltak igencsak gyengécskén, így a latin még inkább talányosnak tűnt. Ezzel tanárunk is tisztában volt, a jegyosztáskor – tapintatból – ezt bőségesen figyelembe vette. Maradt tehát inkább a tankönyv meg a szótár. Dolgozatíráskor persze nem használhattuk őket, Vojo – mert többnyire mindenki így hívta – a székét a katedrán lévő asztal tetejére helyezte, s onnan, a magasból tartott szemmel bennünket. Valamit azért csak megtanultunk. Például: terra nostra rotunda est, azaz a mi földünk kerek (avagy inkább: gömbölyű). A párhuzamos osztályban volt egy széle-hossza egy leányzó, Etelka, így az egész osztály – mesélte a barátom – azonnal rázendített: Eta nostra rotunda est.
Vehettük volna az egészet komolyabban, hiszen a latin fontos szerepet játszott a magyar nyelv alakulásában, Bárczi Géza például egyenesen a magyarok „apanyelvének” nevezte, ugyanakkor egyes magyar tőből latin képzővel alkotott szavak magyar párjuknál „magyarosabban” hangzanak (testál, prókátor, patika). Előfordultak aztán olyan „furcsaságok” is, hogy amikor a Habsburg uralkodók a birodalom köznyelvévé a németet akarták megtenni, Kassa német nyelvű polgárai a latin megtartása mellett szavaztak (később meg a magyar nyelv mellett).
A csúcsforgalom szó lefordítható így is: tempus maximae freqentiae. Feltámasztható-e tehát ma a latin nyelv? A Vatikán erre – mint a minap értesültem a tévéből – külön programot készített. Nos, ezzel már korábban is sokan próbálkoztak, a múltkori írásunkban említett Lénárd Sándor szintén. Aki indokoltan próbálja cáfolni azt az állítást, miszerint a latin képtelen lenne lépést tartani a modern tudományokkal, mondván, ha sokan azzal érvelnének, hogy a latinból hiányoznak olyan szavak, mint a kerékpár, az autó és a cigaretta –, hát nem árt tudni, hogy ezek Goethe nyelvében sincsenek benne. Lénárd 1952-ben költözött át Olaszországból Brazíliába, kezdetben egy őserdei ólombánya felcsere lett. Tisztes mellékjövedelmet biztosított a számára, hogy az odatelepült francia mérnökök leánykáit angolra és latinra tanította. Az angolhoz Milne Micimackóját használta segédeszközként, meglehetős sikerrel. A latint viszont igencsak unták a kisasszonykák, „olyan szellemes, olyan lírai latin könyvet akarunk, amilyen a Micimackó”, mondták. Lénárd így kezdte latinra fordítani a könyvet, s néhány évre rá el is készült vele. Az óvatos kiadók azonban sorra fanyalogtak: „A gyerekek nem olvasnak latinul, a felnőttek viszont nem olvasnak gyerekkönyveket”. A visszautasításokból általában ez volt kiolvasható. Akadt azért ezek között szellemes is, idézet az egyik kiadó leveléből: „Tisztelt Professzor, megkaptuk kitüntető kéziratát, és készséggel ki is adtuk volna. Sajnos a munka pontosan 1900 év késéssel érkezett hozzánk, a további időveszteséget is megakadályozandó, a kéziratát futárral küldjük vissza”. Száz példány nagy nehezen mégis elkészült, egy magyar nyomdász szedte ki, már fáradtan, szabad éjszakai óráiban, egy kis olasz újság gépén. Lénárd szétküldözgette, kapott belőle például Robert Graves és Kerényi Károly. Úgyszintén három oxfordi és három cambridge-i könyvkereskedő. Az egyik tíz példányt rendelt, a másik húszat. Majd jelentkezett egy ügynökség is, s a baljóslatú kezdést követően hirtelenében megnövekedett az érdeklődés, vele párhuzamosan a könyvkereskedések igénylése is. A könyv világsiker lett, két év alatt százötvenezer példányt adtak el belőle. Hogy a felnőtteknek is legyen valami, Lénárd Sándor utóbb latinra fordítja Sagan Bonjour tristesse című könyvét is (magyarul: Jó reggelt, búbánat) Tristitita salve címmel, s végig hitt az újlatin (neolatin) életképességében. S amely akár (ismét) nemzetközi nyelvvé válhat, hiszen „az emberi elme legutolsó eredményeit is le lehet írni újlatin szavakkal”. A szakemberek azonban szkeptikusak, s az idő mindinkább őket igazolja. S látnunk kell azt is, hogy az angollal az újlatin nem mérkőzhet. A szép intellektus játék azonban mégis őrizendő, nyugodt, meghitt perceinkben pedig elmélázhatunk azon, hogy a Csipkerózsikának megfelelője-e a puellula in silva sopita (az erdőben alvó lány), vagy kitalálható egy másik, még szebb kifejezés.
