Egy fotót szemlélek a hatvanas évekből: egy (akkor) csinos magyarországi színésznő néz bele egyenesen a fényképezőgépbe, szolid, szerény mosoly, ahogyan illett; mai szemmel nézve lehangoló a régies frizura (egykoron igen divatos), a blúz formáján meg valóban látszik az idő múlása, a markánsan kihúzott szemöldökön úgyszintén, a körmei nincsenek kifestve, vagy legalábbis a fekete-fehér fényképen ez nem kivehető, azt a fajta óraszíjat pedig, amit viselt, mára már mindenki lecserélte. A póz sem meglepő, kissé előrehajolva, keresztbe tett kezekkel egy fotel karfájára támaszkodik. Meg kell mondanom, a látvány zavar. Talán hívatlanul (és felkészületlenül) előretör az évtizedekkel korábbi időszak hangulata, sorjáznak feléledt kísértetekként az elfeledett álmok és remények, s mindebből összeáll valami kényelmetlen és megfakult látomás, mint akárha egy elnyűtt ruhadarab.
Merre haladjunk hát az emlékezetben, s egyáltalán, az hogyan definiálható? Nos, a latinok úgy tartották: azt tudjuk, amire emlékezünk. Egy filozófiai tankönyvben a továbbiakban azt találom, hogy érzékszerveink révén vannak képzeteink, s ha azokat tudatunk megőrzi, s ily módon később újra felidézhetőkké válnak, e megtartó tevékenység lenne az emlékezés, az erre való képesség pedig az emlékezet. Közben működik szervezetünk önvédelmi mechanizmusa is, az egykor átélt kellemetlen vagy kínos benyomások a föléledésnél tompábbak, számos dolgot pedig egyszerűen elfelejtünk. A pszichológia tudománya az emlékezetet három szakaszra bontja, a kódolásra, a tárolásra és az előhívásra, valamint hangsúlyozza, hogy a hatalmas tömegű ismeretanyagnak tekinthető memóriánknak csak egy csekély része aktív, a többi passzív. Valamint – különösen a rövid távú emlékezet esetében – az új elemek kiszoríthatják a régieket, ennek ellenszere az ismétlés. Tanácsolják továbbá, ha egy tankönyvből a lényeget kell megjegyeznünk, előnyösebb inkább a jelentésre, mint a szavakra összpontosítanunk. Általános képességünk továbbá, hogy részleges információk alapján képesek vagyunk a teljes emlékezet megidézésére. Ennek érdekében azonban minél jobban kell megszerveznünk a kódolt anyagot (hierarchikus lista) és segíthet a képzelet, a kulcsszavak használata, és még néhány további módszer. Például a meditáció, amely az „árnyékoldalban” tárolt emlékeket is előhívja, nem téve különbségek „jó” és „rossz” egykori történések között, hanem éppen kibékíti azokat egymással.
A természetgyógyászok különféle tréningeket javasolnak az emlékezet javítására, mondván, az emlékezést is lehet edzeni, ám hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a megfelelő gyakorlatokat beiktassuk a napirendünkbe. Küldjük a gondolatainkat utazásra – mondják –, s adjunk nekik keresési parancsot.
Egy újságcikket olvasva nem volt szükségem különösebb keresési parancsra, hogy felidéződjön bennem Dezséry László (merthogy róla szólt a visszaemlékező írás), pontosabban a hangja: jegyzetei a Kossuth Rádióban, az ötvenes években. Tudtuk róla, hogy pap volt (evangélikus lelkész), ezért sokan bizonyos áhítattal hallgatták vasárnapi írásait, amelyeket meggyőző pátosszal, de jellegzetes monoton hangon adott elő, ami még inkább tiszteletet váltott ki. A számomra rokonszenves hanghordozása könnyen utánozható volt; az elemiben, egy magyarórán rám került a sor felolvasni valamilyen hosszabb szöveget, s menet közben érzékeltem, úgy beszélek, mint Dezséry. Csönd volt a teremben, erre pontosan emlékszem, én pedig mondtam és mondtam szinte egyhangúan a történetet, s mikor befejeztem, elismerést váróan, büszkén tekintettem a diáktársaimra. Ez volt nekem Dezséry. Aki amúgy a Pécsi Tudományegyetem soproni hittudományi karán szerzett doktorátust 1936-ban, két évre rá lelkészi vizsgát tett, 1949-ig egyetemi lelkészként dolgozott, majd (állami segédlettel) az óbudai gyülekezet lelkésze lett. Nem tudom pontosan kisilabizálni, hogy ezt követően mi történt, tény, hogy az ötvenes évek közepétől eltávolodott az egyházi élettől, rövidesen országgyűlési képviselő lett, rendszeres cikkírójává vált a Magyar Nemzetnek, ugyanakkor főmunkatársa a Magyar Rádiónak. Az említett újságcikk írója pedig az expüspöknél tett látogatását megidézendő közli, hogy „leültetett a szalongarnitúra foteljébe (úgy 1965 tájt lehetett), s elém tett egy doboz bontott Pall Mallt”. Utólag tekintve ez az elegáns cigaretta tulajdonlása mégiscsak furcsa, nemde?! S csak megzavarja az eddig tárolt emlékképet.
