Nem tudom, az idősebb korosztály tagjai közül őrzi-e még valaki az egykor divatos emlékkönyvek valamely példányát. Voltaképpen kemény fedelű, díszes füzetek voltak ezek, amelyekbe illett beírni valamit tulajdonosának születésnap vagy más jeles ünnep (esetleg gyerek- vagy diákzsúr) alkalmával, jelezvén egyszersmind a baráti közeledés szándékát is. Amolyan életbölcsességek, esetleg versidézetek kerültek így ezekbe az emlékkönyvekbe, amelyek akkor nagyon fontosnak tűntek, s amelyekről meg voltunk győződve, hogy kisegít majd bennünket „az élet hullámzó tengerén”. Szép illúzió volt ez, s kiment a divatból. Mint lassacskán a barátság is. Ezért érdemel figyelmet a győri Műhely c. folyóirat legutóbbi számában George Santayana spanyol származású amerikai filozófus (1863–1952) szép esszéje a barátságról. Amely rögtön azzal a megállapítással kezdődik, hogy „A modern korban a szerelem érzése és irodalma hatalmasat fejlődött, már-már túlfejlődött, a barátság viszont elveszítette ókori jelentőségét, hősi formájában pedig teljesen elsorvadt”. Erre vonatkozóan szerzőnk azt fejtegeti, hogy a modern államból hiányzik a méltóság, minden a rivalizáláson, a versenyen alapszik, ily módon kevés az esély az érdek nélküli társulások kialakulására; az embernek lesznek üzleti partnerei és kollégái a politikában –, de nem lesznek barátai.
Már csak kíváncsiságból is, utánanéztünk, a marxista tanokban minderről mi található. Nos, másféle megfogalmazásban valami ehhez hasonlóra bukkanhatunk, ám az emberek érintkezésével kapcsolatban a munkamegosztásban elfoglalt helyet vélik döntőnek, s e szemszögből vizsgálják, hogy az adott esetben egyenlőtlenségen vagy egyenlőségen alapuló viszonyról beszélhetünk-e inkább. A barátságok kialakulásának ilyen vonatkozásban a társadalmi egyenlőtlenség szab gátat. Viszont találkozhatunk az érzelmi töltés kifejezéssel is, az viszont már (tehát a kölcsönös érzelmi kötöttség) alkalmas lehet a barátság létrejöttére. Megkülönböztetnek továbbá szabadon és nem szabadon választott kapcsolatokat, ezt a tételt egyébként maga Santayana is alkalmazza.
Egy teológus megint másfelől közelít, s előbb az egyedül levés életszemléletét tisztázná, azt az érzelmi érettség egyfajta jeleként is értelmezve, valamint szól a segítség megadásának és elfogadásának szükségességéről is. Elsőrangú feladatként pedig a mások (önfeláldozó) szeretését jelöli meg –, ez lenne egyben a barátság erénye is. Platón a szeretet kölcsönösségét tartotta igazán fontosnak, Arisztotelész szerint pedig a barátságot három szempont határozza meg: a hasznosság, a kellemesség és az erény. Ezek közül az erényen alapuló barátság szerepel az első helyen.
Santayana úgy véli, a barátság két szabad lélek összekapcsolódása, akik szerencse folytán találkoznak, elismerik és nagyra értékelik egymást. Majd írásában később – megismételve a tételt – szinte nyomatékosítja: „A barátság egyik legfőbb tulajdonsága a szabadság kell hogy legyen, s hogy szabadságát ne terhelje semmilyen kötelezettség”. Mi több, szerinte ebből egyenesen következik, hogy egy barátság kibontakozása előtt már biztosítanunk kell életünk anyagi oldalának önálló működését. Mindezek után azonban Santayana, aki legalább annyira volt költő, mint filozófus, hozzátesz valamit a témához, ami megkülönböztetően figyelemre méltó, ez pedig a képzelőerő, amelyre akkor van szükség, ha véleménykülönbségek, téves elvárások vagy más okok miatt egy baráti kapcsolat meglazulni látszik. S ekkor egy szép gondolatot indít el, valahogy így: egyetlen érzés, így az „örök” barátság érzése sem képes garantálni saját időtartamát, ám – lévén a barátság mégis spirituális természetű – az ösztönök nem csalhatnak meg bennünket, és a szerepek illeszkedésével (akárha a színdarabokban) a rokonszenv mégis tartósnak bizonyul, hiszen a tiszta barátság „nem a jövőre, hanem az eltörölhetetlen valóságra vonatkozik”. Avagy (egy kissé másként variálva): két szabad lélek összecsapódásaként „a barátok képzeletét a világ tölti be”. Végül pedig azt is megkockáztatja: biológiai lényként az ember mégis szövetségeseket keres.