Mind távolabbiak azok az esztendők, amikor a frissen megvett folyóiratba még az utcán álldogálva belelapoztunk, várva egyik jeles szerzőnk regényének újabb folytatását. Lázas életszakasz volt ez, tele izgalommal, meglepetések sorozatával – mára mindez már nehezen (vagy: ritkábban) megismételhető. Értem Márai kifakadását: „Az elmúlt két évtizedben egyetlen magyar író sem követett el nő miatt öngyilkosságot. Rossz jel: rossz a nőkre és rossz az irodalomra”. Nyilván a szenvedélyt hiányolta elsősorban, ami nélkül nincs igazán se irodalom, se olvasó.
Fiatal ismerősnőm szemmel láthatóan zavarba jön, amikor hirtelen afelől érdeklődöm, mit olvas mostanában. Mint kiderül, szépirodalmat nem olvas, mert nincs rá ideje. Restelkedve mondja mindezt, én pedig annál inkább csodálkozom, mert igen tájékozott személyről van szó, aki valóban jártas az irodalomban. A mulasztásával tisztában van, ezt nem is tagadja. Válaszként – mit tehetnék – az emigráns magyar írókat említem, akik azért mindennap szakítottak időt arra, hogy olvassanak. Magyarul. Ezzel váltunk el.
De úgy általában: valóban időszerűtlen lenne manapság az olvasás? Fogjunk rá mindent az időzavarra? És hogyan barátkozzunk meg például a diákok esetében a kifejezéssel: „kötelező olvasmány”? Egyáltalán: miért válik elérhetetlenné az, ami elérhető? Távol áll tőlem szakmai alapon megközelíteni a témakört, erre vannak jóval hivatottabb személyek. Viszont – csak úgy szórakozásból, meg fogódzóként – belelapoztam néhány emigráns magyar író könyvébe. Nos, Lenard Sándor Brazíliában élt, ő tesz említést bizonyos Kende Imréről, aki pártfogásba vette a magyar irodalmat és folyóiratot adott ki Sao Paulóban. Mert „tudta, hogy a halhatatlanság a bohémeké, hogy az irreális életek a helytállók”. A kiadvány megjelenése sem nélkülözte amúgy a bohémságot, mert az meg lapjárástól függött. Szenvedélyes kártyajátékosként Kende úr ugyanis minden éjjel ott ült a magyar boltosok kártyaklubjában, általában nyert, ebből fizette a nyomdaköltséget, s a szerzők is kaptak ilyenkor egy-egy kávét meg némi harapnivalót. Ha meg vesztett, akkor a tehetősebb kereskedőket beszélte rá, hirdessenek a lapjában, s különben is: „illik támogatni a magyar irodalmat”. Végveszélyben egy dúsgazdag, Valkó nevű személyhez fordult, „aki abban a kényszerképzetben szenvedett, hogy ő Szabó Dezső, de jóságos ember lévén hajlandó volt mindent kifizetni, ha nyomtatásban látta a nevét”. Kende ilyenkor minden olvasójától szóban kért bocsánatot. De a folyóirat mégis időre megjelent.
Ferdinandy György és Puerto Rico. Idegenben figyelmesebben olvas az ember – állítja –, észreveszi az új kifejezéseket, szokatlan fordulatokat, „ízleli őket, mérgelődik a magyartalanságokon”. S azt is mondja, hogy midőn jó könyvet olvas az ember, az vérré válik, „ha a befogadó egészségesen kiéhezett”. A Karib-tenger azon részén egyébként (vele együtt) heten éltek magyarok. Egy nem tartott a többivel kapcsolatot, öten viszont írtak (regényt, verseket). S volt egy valódi olvasójuk is, a hetedik, bizonyos P. Éva fogtechnikus.
Márai Sándor egy helyen arról jegyzetel, hogy több ezer könyv között él, amelyeket a kíváncsiság, az utazások, a könyvkereskedők és a szerzők hordtak össze, ám az utóbbi időben mintha kevesebbet olvasna, azaz válogatósabb. „Már csak azt olvasom, amit szeretek s amitől remélek valamit: tanulságot vagy feledkezést.” Ezzel mintegy az olvasás lehetséges célját is meghatározta volna. Már ha az olvasásnak meghatározható egyáltalán a „célja”. Ilyen vonatkozásban tanácstalanok vagyunk. Inkább álljon itt még egy idézet Máraitól: „Úgy észlelni a világot, mintha egyszer már láttad volna, s úgy beszélni róla, mintha előtted soha senki nem látta volna még”. S egy Lenardtól is: „Az idő szigorú törvények szerint szitálja valóságaink tömkelegét: csak az álomszerűeket engedi élni”. Maradjunk annyiban, hogy ilyen mondatok csak könyvekben olvashatóak.
