A mai árakhoz viszonyítva hihetetlenül olcsó volt, mindössze négy dinárba került tizenkét évvel ezelőtt, 1998 áprilisában, az akkor még külön megjelenő vasárnapi Magyar Szó. Fontos pontosan megjelölni a hónapot, talán a hetet is, hiszen a múlt század kilencvenes éveiben annyi devalvációt és denominációt élt meg az ország valutája, hogy voltak pillanatok, amikor nehéz volt nyomon követni, hányadán is állunk. A miloševići évtizedben bizony előfordult velem is, hogy reggel az újvidéki városi busz sofőrje nem akarta elfogadni, átvenni tőlem az előző nap forgalomba hozott igen magas névértékű bankjegyet, amikor jegyet akartam váltani, és mérgesen morgott, zsörtölődött, elégedetlenkedett amiatt, hogy mindenki ilyen aprópénzt hoz neki. S valóban, mindössze egyetlen utazás árát is egy maréknyi ilyen – értéktelen – nyomtatvánnyal kellett kifizetni. Matematikából pedig mindig is rossz voltam, ezért amikor már nagyon elszaporodtak a nullák a bankjegyeken, már nem a számok alapján próbáltam meg kibogozni, hogy mennyit is ért tulajdonképpen az épp forgalomba hozott legújabb fizetőeszköz, hanem egyszerűen csak a betűket olvastam le a papírpénzről. Annyi nulla volt ott ugyanis utóbb már, hogy vélhetően magas számtani képzettséggel sem mondta volna meg első ránézésre senki sem, hogy mennyit is ért a papírpénz, amit a kezébe nyomtak. És persze semmit sem ért. Ezt aztán mindenki tudta.
1998 áprilisa most csak azért érdekes számomra, mert ez a hónap is egy devalvációval kezdődött. A miloševići évtizedről szólva persze kifejezetten nehéz meghatározni, hogy melyik pénzromlás volt a legnagyobb mértékű, melyik döntött rekordokat, illetve melyik-melyik állított fel újabbnál újabb, eszméletlenebbnél eszméletlenebb csúcsokat. De akárhogy legyen is, a maga nyolcvankét százalékával bizony előkelő helyet érdemel mindezek sorában ez – az akkor már hónapok óta várt – leértékelés is, így nem véletlen az sem, hogy a Magyar Szó hétvégi számában többoldalas összeállítással reflektált a témára. A devalváció nagyjából kiegyenlítette a hivatalos és a feketepiaci árfolyam közötti elképesztő különbséget – akkor még mindannyian német márkában számoltunk (sőt, a zentai piacon még a régi NDK-ból, az akkor már meg is szűnt Német Demokratikus Köztársaságból visszamaradt pfennigeket is mindenki elfogadta, ugyanúgy forgalomban voltak, mint a hivatalos, valódi váltópénzek; hiszen mindegy is volt, bármi jöhetett, csak ne dinár legyen…) –, majd pedig kezdődhetett elölről minden, a pénzromlás, az infláció, hiszen legfőképp azok nem hittek abban, hogy az ország valutája stabilizálható, akik az állam pénzügyeit irányították. A saját kényük és kedvük, érdekeik szerint. Mert bizony érdekük az nagyon is fűződött a dinár elértéktelenítéséhez, a káoszhoz.
Sorrendben ez volt a dinár huszonharmadik leértékelése 1952 óta, és időközben hat alkalommal volt denomináció is, azaz hatszor vágtak le nullákat a magas matematikai végzettség nélkül már értelmezhetetlen számsorokból. Összesen huszonkilenc – egy híján harminc – nulla tűnt el a bankjegyekről. A zsebünkből pedig sokkal több… Kirívó eset volt a hiperinflációs esztendő, amikor 1993. április 11-e és 1994. január 23-a között naponta többször is változott az árfolyam, és számtalanszor találtuk magunkat olyan szituációkban, mint jómagam is az említett esetben, az újvidéki városi buszon. Egyes becslések szerint (mert a pontos adatokat ezzel kapcsolatban gazdaságtudományi bravúrok sorozatával is nehéz lenne kiszámítani…) a megjelölt nem egész egy év alatt a miloševići hatalom hatmilliárd német márkát gyűjtött be a lakosságtól. Hát igen, valamiből pénzelni kellett az eszement háborúkat…
A pénznyomda pedig eszeveszett tempóban működött… Sajnos, mire a kinyomtatott bankjegyek lekerültek a gyártósorról, többnyire már fabatkát sem értek.
A hatalom természetrajzához tartozik, hogy az 1998-as devalvációnak – ismét – az volt a célja, hogy az állam begyűjtse a lakosságnál még kint lévő – a korábbiakhoz képest ekkor már elenyésző összegű – német márkát, hiszen újraizzították a pénznyomda gyártósorait, hogy az immár jelentősen kevesebbet érő frissen nyomott papírtermékkel kifizethessék az elmaradt nyugdíjakat és béreket. A dolgok pedig láncreakciószerűen szabadultak el újra: megdrágult a benzin, az árak egyik pillanatról a másikra húsz százalékkal megugrottak, s ment minden a hatalom által előre eltervezett útján.
Csak összehasonlításképp jegyezzük még fel, hogy ugyanakkor az állam napi három és fél millió német márkát fecsérelt el a Koszovóban állomásozó (és harcoló…) rendőri és katonai alakulatok ellátására, az év tavaszán kezdődött újabb eszement háborúban. Tudjuk mi lett a vége, s még ha ez máig sem egy végérvényesen lezárt történet, hátráltatni igen, de visszacsinálni már nem lehet a dolgokat. És tudjuk azt is, hogy értelme még a hiperinflációs dinár értékénél is kevesebb volt.
