Egyszer VOLT, hol nem VOLT, még javában a fesztiváli idényben, de az idei soproni rendezvényen már túl… Az Óperenciás tengeren még innen, de az Üveghegyen talán már túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr… Kicsit pontosítva talán: a Gerecse (Lázin Miklós András kollégám és barátom kedvenc hétvégi kirándulóhelye…) és a Vértes hegységet elválasztó Tatai-árok északnyugati kapujában, az Által-ér folyásánál, de még évszázadokkal a Wikipédia megjelenése előtt; tehát minderről a járatlan utazónak vélhetően akkoriban még halvány segéd fogalma sem lehetett… Történt valami! Mai szemmel nézve talán megmondani is nehéz lenne, hogy egészen pontosan micsoda, de valaminek történnie kellett… Valahol… Ahol épp alkalmas helyet találtak ilyesmire. De mire is?
Történt pedig, hogy néhány héttel ezelőtt a tatai országgyűlésről meséltem ugyanezeken az oldalakon (A velencei követ dicsősége, Magyar Szó, 2010. július 10.), és kitértem akkor arra is, hogy ez az esemény, hiába, hogy ötszáz évvel ezelőttre datálják a szakemberek (tehát, ha semmi más, idő az lett volna bőven…), még ma is egy fekete folt történetírásunkban, az eddig feltárt magyar források ugyanis egyelőre nem erősítik meg, hogy ilyesmi egyáltalán megtörtént volna. Csak Pasqualigo Péter lovag, a Velencei Köztársaság követe számolt be levelezésében az 1510-es tatai országgyűlésről. Nos hát, volt egy hirtelen jött, de aztán sebtében el is vetett gondolatom, amikor az említett szövegen dolgoztam. Egy viccet, egyáltalán nem eredeti poént sütöttem volna el, mondván, hogy egy magyar forrás azonban mégis akad, ha ennek eredete, hitelessége egyelőre nem is egyértelműen tisztázott. A manapság már csak igen kevéssé ismert Bálint deák tudósított Tata városából: „Az Úr Jézus Krisztus 1510. évében a szent Magyarország földjén folytatódtak a sorscsapások, melyek az igazságos Mátyás király halálát követték. Biztosan értesült róla minden olvasó, hogy a Hunyadiak békés, virágzó ideje után micsoda kavarodás támadt a nagypolitikában! Földünket, jószágunkat elvették, széthordták, s a régen múlt dicső hadunk is szétforgácsolódott az idők során. Most pedig, a Mátyáshoz legkevésbé sem fogható Dobzse László alatt még tovább őrlődünk.
De nem is csépelném tovább a szép magyar szót, ugyanis a sopánkodásnál fontosabb közölnivalóm van minden tisztes magyarral! A jelen sorok íródásakor jegyzett 1510. év országgyűlésére ugyanis a kínkeserves pestisjárvány miatt nem a királyi Székesfehérvár városának fényes pompájában, hanem Tata városában került sor. Én is jelen voltam rajta, így most elmondanám, mit láttam-hallottam ekkor.” És így tovább… Imígyen tudósított hát az Úr 1510. esztendejében Bálint deák Tata városából. Illetve csak tudósított volna, ha nem öt évszáddal később születik e kietlen világra. Arra gondoltam tehát néhány héttel ezelőtt, hogy vonatkozó magyar forrásként – szigorúan feltételes módban, de mégis – idézem Bálint deák igencsak kevéssé egykorú tudósítását, de az szerző valódi kilétét csak egy héttel később fedem fel, egyfajta talányosságot, balladai félhomályt hagyva a történetben. Habár, bevallom, semmi jelentősége sem lett volna ennek az egésznek, könnyű kis poénként mégiscsak érdekes lett volna eljátszani ezt a kis szkeccst. Egészen más oka volt azonban annak, hogy mégis sebtében, azonnal elvetettem az ötletet.
Aki közszereplést vállal, annak eleve fel kell készülnie arra, hogy kap hideget is, meleget is. Ma, az internet korában már adott a lehetőség, anonim módon, vagy mindenféle álneveken regisztrált „felhasználók” törlik belénk nemcsak sáros csizmájukat percenként, ha úgy tartja kedvük, így hát a gyűlölködő és ellenségeskedő hozzászólásokhoz is hozzá kellett szoknunk. Sőt, minderre még azt kell mondanom, hogy rendjén is van ez így, elfogadom. Ez a modern, kortárs telekommunikáció természetes velejárója, mondhatni szakmai ártalom, vagy elfogadja az ember, vagy nem kell beleártania magát, nem kell közszereplést vállalnia. De hiába a sok álnév, a szóhasználat és a legtöbbször teljesen értelmetlen érvrendszer, a folytonosan ismétlődő – és rendre azonos – helyesírási hibák újra és újra lebuktatják visszajáró „ellenségeinket”.. Mindegy is…
Nem játszottam hát el ezt a hirtelen jött ötletet, kósza kis poént, halovány viccet, aprócska szkeccst Bálint deák tudósításával, mert jutott eszembe ugyanilyen hirtelen, hogy mire eltelik az az egy hét, és mire felfedném a turpisságot, már harmincan lehülyéznek, negyvenen kioktatnak, ötvenen elküldenek melegebb tájakra a „tévedésem” miatt, hogy mekkora hülye vagyok… A maga módján tehát egyfajta öncenzúrának tekinthetjük ezt is. Kedves édesanyám köszöni jól van, kiváló egészségnek örvend, és nem, nem, nyugdíjaztatása előtt sem az volt a foglalkozása, amire gondolnak.
Ha azonban történetünk most itt érne véget, az Ravaszy Krisztina és az álnév mögött megbúvó akut kiéletlenségben szenvedő, örök és mindenkori ravaszykrisztinák megdicsőülése lenne, őket azonban senkinek semmi oka sincs, hogy ünnepleje. Nekem sincs. Nem, nem tesszük hát meg nekik azt a szívességet, hogy csak úgy rájuk hagyjuk a dolgot. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem az övék, hanem csakis és kizárólag Bálint deák dicsősége az, hogy felfedjük most a fent idézett szerző valódi kilétét.
„1510-ben II. Ulászló a pestisjárvány elől Tatára érkezett, és ide hívták össze az országgyűlést.” Ennek jubiláris, ötszázadik évfordulója alkalmából hirdette meg a tatai Móricz Zsigmond Városi Könyvtár az Országgyűlési tudósító című pályázatát, amelynek kiírása szerint „történelmi tényeken alapuló naplót, esszét, újságcikket kellett készíteni az országgyűlések egyikének fontosabb eseményeiről”. Bálint deák identitása mögött pedig a középiskolások versenykategóriájában második díjjal jutalmazott tanuló, Bera Bálint „bújik meg”, akinek kiváló dolgozatához jómagam ezúton is gratulálok.
