„A fájdalomtól reszketnének ezek a szavak, ha nemcsak betűjük, hangjuk is volna. Vér és könny tengeréből, gonosz és hideg hazugságok áraztotta tengerből kiemelkedő sziklán áll a beszélő – hogyan is találna bölcs szavakat? De nem is bölcs szavakra van itt szükség. Az egyetemi hallgatóknak a sztálinizmus elleni küzdelemben megedzett bizottsága maga találta meg a bölcsességet a követelésben, melynek minden szavával együttérzek és egyetértek. Bár találna – és találnia kell – utat e követelés minden olyan államférfi füléhez és szívéhez, aki szakítani akar és tud a közelmúlt napok – éveknek tűnő napok! – politikai gyakorlatával. Azzal a gyakorlattal, amely – tanúja voltam – józankodó halogatást látott időszerűnek akkor, amikor már ifjak, sőt gyermekek vére hullott. Segítse felelős új államférfiainkat ez a kiáltvány is közelebb erőink összeszedéséhez, az elvi síkon új, harcos tettekhez!” – 1956. október 27-én, egy szombati napon adta ki itt idézett nyilatkozatát Devecseri Gábor, az ismert költő, kiváló műfordító. Akkor már ötödik napja tartottak a zavargások, hiszen kedden tört ki a forradalom, ennek az évfordulóját ünnepeljük ma, ugyancsak szombaton, október 23-án.
Érdekes jelenség, hogy az évfordulókkal összefüggésben mindig csak a dátumot jegyezzük fel, annak a jubileumát örökítjük meg, olykor ünneplünk, máskor csak lejhajtott fővel emlékezünk, s tisztelgünk az egykor élt, és hőssé vált nagyságok emléke előtt. Megnéztem az öröknaptárban: kedden született Petőfi Sándor, egy korábbi forradalmunk és szabadságharcunk költője, és irodalmi kánonunk jelenlegi állása szerint – a barguzini és minden egyéb kutatások ellenére – egyelőre úgy tudjuk, kedden is esett el a segesvári ütközetben; hétfőn volt a világosi fegyverletétel, az aradi vértanúkat pedig szombaton végezték ki. Barabás Miklós (1810–1898), a kiváló, erdélyi születésű magyar festő, aki a közismert litográfiát készítette róluk, ugyancsak szombaton született Márkusfalván, avagy mai nevén, Kézdimárkosfalván, és nyolcvannyolc esztendővel később ugyancsak szombaton hunyt el, immár Budapesten. És igen, nem is titkolt hiúsági okokból – habár vélhetően nem illik ezen jeles évfordulók sorába –, megnéztem azt is, hogy 1971. november 30-a keddre esett, így hát a hét második napján jöttem a világra…
Vasárnap született Nagy Imre (1896–1958), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc miniszterelnöke, akit egy hétfői napon végeztek ki a budapesti Kozma utca 13. szám alatti gyűjtőfogház udvarán. Kedden tört ki a forradalom – napra pontosan ötvennégy évvel ezelőtt – a budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével, és a Magyarországra bevonuló szovjet csapatok vasárnap verték le végérvényesen a fegyveres felkelők ellenállását Csepelen. Egy nappal a forradalom kitörése előtt – mindezek értelmében: hétfőn – október 22-én, Nagy Imre utolsó békés napját Badacsonyban töltötte: délután még jó hangulatban beszélgetett a szüretelőkkel, majd egy honvédségi autó érkezése vetett véget a vidám hangulatnak, „induljon gyorsan, mert zavargások vannak Pesten”.
Aznap délelőtt fél tíz tájban Nagy Imre feleségével és fiúunokájával, taxival érkezett meg a badacsonyi Zabó családhoz. Mint vendéglátóinak elmondta, azért utaztak „taxival, hogy ne tudják meg, hogy eljött és hogy hova megy”. A történetet az akkor tizenhat éves Pálfy, született Takács Erzsébet elevenítette fel a Múlt-kor című negyedéves történelmi magazin őszi számában, s mint mondja, őt aznap bent fogták a konyhán, nem engedték ki a szüretelők közé, ezért csak másodkézből ismeri az eseményeket, úgy, ahogyan azt nagynénjétől, Zabó, született Takács Annától hallotta. „Anna néni engem is bemutatott Imre bácsinak, mondta, hogy a kis unokahúga vagyok, sőt még azt is elmondta, hogy az édesapám 1943-ban a Donnál maradt. Nagyon kedvesen kezet is fogott velem…” Aztán pedig, amikor este hét óra tájban megérkezett a honvédségi autó, Nagy Imre ezekkel a szavakkal búcsúzott el vendéglátóitól: „Drága Anna néni, életem egyik legszebb napját töltöttem itt maguknál, nagyon köszönünk mindent, reméljük, hogy jövőre ugyanígy, ugyanitt találkozunk!” Ma már tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc miniszterelnökének reményei nem teljesedtek be…
A történetnek egy egészen másik oldalát világítja meg Verrasztó Gábor nemrég megjelent Vendéglő az országúton című (Napkút Kiadó – Budai Polgár Nonprofit Kft., Budapest, 2010.) kötette. Amikor kezünkbe vesszük a könyvet, még ez a budai históriák nyomán végigvezető sétára invitáló kiadvány is hasonlóan könnyednek ígérkezik, mint a badacsonyi szüret ünnepi hangulata… Különböző, a budai utcák mai hangulatát is meghatározó épületek, piacok, parkok, villák és ingatlanok, filmszínházak, jellegzetes házak keletkezéstörténetét villantja fel röviden és tömören a szerző, nagyon frappáns kis fejezetekbe sorolva mondandóját, és gazdag képanyaggal illusztrálva. Így hát nem maradhatott ki a sorból a mai napig is működő, Gyorskocsi utcai börtön sem. Mint megtudhatjuk, „Magyarországon a nyugat-európai rendszerhez képest megkésett fejlődés miatt csupán a XIX. század második felében jött létre egységes börtönhálózat. Addig a szabadságvesztésre ítélt rabokat elsősorban várak pincéibe vagy a megyeháza tömlöcébe vetették.” A Gyorskocsi utcai börtön megépítésére majd csak 1909-ben írtak ki tervpályázatot… És a bő tíz évvel később megépült objektumban zajlott 1958 nyarán az úgynevezett Nagy Imre per, amelyik – egy hosszabb-rövidebb snagovi kitérő után – megpecsételte a forradalom és szabadságharc miniszterelnökének és társainak sorsát…
Itt állunk ma már ezen a vér és könny tengeréből, gonosz és hideg hazugságok áraztotta tengerből kiemelkedő sziklán, amelyikről Devecseri Gábor beszélt idézett soraiban – az általa fordított veretes antik művek hangnemében –, és felesleges is lenne bölcs szavakat keresnünk. Vannak ugyanis pillanatok, amikor mindennél többet jelent egy néma főhajtás, a hősök és bátorságuk, tetteik emléke előtt tisztelegve. Mert a forradalmaknak, mert a szabadságharcoknak – főleg, ha vérbe fojtják azokat – mártírjaik, vértanúik vannak. Akiket némán is hősökként tisztelünk.
