„Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet, / újraszületve az évszázak nagy rendje megépül. / Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / már új sarjat küld le a földre az ég a magasból. / Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor / végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre, / szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo” – ezekkel a szavakkal tolmácsolta fordítóként Publius Vergilius Maro (i. e. 70 – i. e. 19), az antik római költőóriás IV. eclogáját Trencsényi-Waldapfel Imre (1908-1970), a jeles ókortudós, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem egykori rektora magyar változatban. Idézett versében Vergilius egy eljövendő aranykort jósolt meg, valamint egy gyermekről, egy új sarjról beszélt, aki elhozza ezt, továbbá a Szűzről és a kígyóról szólt, akik valamilyen módon megjelennek mellette. Így egymás mellé állítva ezeket az elemeket, mintha valóban egy keresztény költő versét ismertetnénk. Pedig, ahogy Szepes Erika is feljegyezte róla Vaskor és aranykor között című dolgozatában: Vergilius „Jámbor politeizmus-hívő volt abban a római korban, amelynek a minden meghódított föld isteneit befogadó, a végtelenségig felduzzadt Pantheonjában még a küszöbnek is saját istene volt.”
Babits Mihály (1883-1941) pedig így fogalmazott Az európai irodalom története című művében: „A költők […] egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres. Ez a világirodalmi hatás lélektana. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét, és a századok nem számítanak. Egymás nyelvén felelnek egymásnak: ez a világirodalmi tradíció.” A világirodalmi tradíciót azonban nemcsak az mélyíti, hogy Dante őt, azaz Vergiliust választotta kísérőéjül az Isteni színjátékban, hanem talán egy kicsit az is, hogy valamikor a középkor elején szentté akarták avatni az ókori római költőt, egyebek mellett azért is, mert a kor értelmezésében Jézus eljövetelét jósolta meg eklogájában.
Valóban keresztényien hangzanak versének alábbi sorai is: „És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor, / Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul, / és te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk, / eltűnik, s az örök remegés elhagyja a földet. / Ő pedig isteni életet él és isteni körben / látja a héroszokat meg, s őt is látni közöttük, / s kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.” Egyáltalán nem csoda hát, ha az évszázadok során Vergilius folyamatosan a keresztény művészek ihletője maradt, eklogája pedig az egyik leggyakrabban ábrázolt és tolmácsolt antik mű azóta is. Alig néhány héttel ezelőtt, a Szakrális Művészetek Hete rendezvénysorozatának keretében (2008. szeptember 14-22.) Budapesten, a Kálvin tér közvetlen szomszédságában lévő Papnövelde utcában található Központi Papnevelő Intézet épületében megnyitották a látogatók előtt az egyébként zárt, csak kutatatók által látogatható Pálos Könyvtárat. Ebből az alkalomból az épület folyosóin kiállítást rendeztek szakrális témájú képgyűjtemények anyagából. Ezúttal Hajnal János egyházművész fogalmazta meg a képzőművészet eszközeivel egyik itt bemutatott alkotásában mindazt, amit a vergiliusi ekloga jelent a számára.
„A budapesti Központi Papnevelő Intézet második emeleti Pálos Könyvtára kutatók számára fenntartott, zárt gyűjtemény, a teológiai hallgatóknak a harmadik emelten modern, folyamatosan fejlesztett könyvtára van. Zártsága miatt is izgalmas, hogy a Szakrális Művészetek Hete apropóján, a rendezvény idejére megnyitották a látogatók előtt a főváros egyetlen kolostori könyvtártermét, a szeminárium folyosóján berendezett, szakrális témájú képgyűjteményekből összeállított kapcsolódó kiállítással együtt” – írtam A Pálos Könyvtár titka címmel készült beszámolómban a Magyar Hírlap szeptember 18-i számában. A budapesti Papnövelde utcai épületben található patinás könyvtárterem bútorzatát a bajor származású Rutschmann Antal pálos testvér tervezte, és ő maga volt a pálosok faragóműhelyének vezetője is. A berendezés 1760 és 1770 között készült tölgyfából, méhviaszos felületkezeléssel. A karzatra vezető, lenyűgöző csigalépcsős megoldás, a mennyezeti freskó allegorikus teológiai ábrázolása, a szekrényekbe beépített, kihúzható íróasztalok a hozzájuk tartozó toll- és tintatartó fiókokkal, mind-mind olyan különlegességei ennek az egyedi könyvtárteremnek, amelyeket a szürke hétköznapokon csak a kiváltságos kutatók láthatnak.
A zárt gyűjtemény azonban ma már nem azonos az egykori, eredeti állománnyal, amelyikkel a maguk korában még a pálosok töltötték fel a polcokat, s amelyik ma már az Egyetemi Könyvtárban található. A 18. század nyolcvanas éveiben, a II. József által meghirdetett abolíció a pálosokat is elérte, 1780-tól a nem tanító és nem gyógyító rendeknek a rendelet értelmében tilos volt utánpótlásról gondoskodniuk, a pálosok gyűjteményét, a török elől menekített mintegy nyolcezer kötetet hat évvel később költöztették át az Egyetemi Könyvtárba, kolostorukat lefoglalták, a szerzeteseket szélnek eresztették. A ma itt található gyűjtemény összesen 163 hasonló sorsra jutott kolostor könyvállományának köteteiből áll, amelyet már a19. század elején, amikor I. Ferenc király megalapította a ma is itt működő Központi Papnevelő Intézetet, az akkori rektor és a teológia tanárai az Egyetemi Könyvtár fölös példányai közül válogattak össze. Ez az állomány is nyolcezer darabból áll, amelyek nagyrészt a 16-18. században keletkeztek, s mindössze tizenöt olyan kötet található benne, amelyik 1500 előtt készült.
Az ügybuzgó kutató némelyikben talán Vergilius keresztény kötődéseire utaló feljegyzéseket is találhat.
