(Részletek egy készülő monodrámából. Abból az alkalomból teszem most közzé – mintegy munkaváltozatban – ezeket a sorokat, hogy a múlt héten – november 22-én – volt az ötvenhatodik évfordulója annak, hogy Nagy Imre, a forradalom és szabadságharc miniszterelnöke elhagyta a budapesti jugoszláv nagykövetség épületét, s már másnap Romániába szállították. Ma már nyilvánvalóan tudjuk, hogy Josip Broz Tito lényegében eladta, elárulta és a szovjetek kezére adta Nagy Imrét és társait.
Az alábbiakban, a forradalom napjaiban játszódó történetet Kovács János mondja el, anyja neve Szepesi Rozália, született 1934. december 4-én. Főhősünk Szabó János, vagyis a Szabó bácsi néven ismert forradalmár vezetésével vett részt a harcokban a Széna tériek csapatában, majd a Corvin köziekhez keveredett. Jelentünkben a Tóth Ilonához, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc ugyancsak jelképes alakjához fűződő kapcsolatáról mesél.)
Az aquincumi Fortuna-Nemeszisz szobor, amelyik nemcsak szépségével, de talányosságával is megosztotta, zavarba hozta, talán még kétségbe is ejtette néha pillanatra a régészeket, nagyjából ezernyolcszáz éve őrzi kecsességét, csodáit és titkait. A palota, vagyis a helytartói székhely udvarán találtuk meg, a császárszentéllyel szemközt hevert a föld alatt. A szakemberek pedig hosszasan vitatkoztak azon, hogy ez most Fortuna istennő szobra, vagy Nemesziszé… De mivel nem tudtak megegyezésre jutni, ilyen kettős nevet adtak neki, az aquincumi Fortuna-Nemeszisz szobor, vagyis mindkettőről elnevezték. No, akár innen is eredhet a kettős keresztnevek hagyománya…
Fortuna egy nagyon különleges, kétarcú teremtés: ha kimondjuk a nevét, a legtöbbeknek a szerencse jut róla eszébe. Igen ám, de a balszerencsét is ő testesíti meg. Hiszen, aki nem nyeri el a tetszését, aki nem férkőzik a kegyeibe, akinek a bemutatott áldozatai nem nyerik el a tetszését, attól elfordul, vagyis balszerencsés lesz – egy igazán kényes nőszemély. Tarkója kopasz, mert ha a szerencse pillanatát elszalasztja az ember, hát aztán már soha többé nem pillanthatja meg. Szilágyi János azonban arról beszélt nekünk egyik nap, hogy a régi rómaiaknál nemcsak egy Fortunát tiszteltek, hármat-négyet is elősorolt, különböző fajtáit, különböző tulajdonságait, különböző arcvonásait. A régészek pedig ott vitatkoztak előttünk arról, ha egyik, akkor milyen jellegzetességeinek kellene lenniük, ha a másik, akkor mivel kellett volna ábrázolni, ha pedig a harmadik, akkor ez és ez kellene, hogy legyen a kezében, a fején, a ruháján... Egyezkedtek, hogy miért nem ez, miért nem az, vagy nem lehet a harmadik, mert akkor bizony…
Ilona az orvosi egyetemen tanult latin nyelvet is, nekik az fontos volt a gyógyításhoz, és jókat kacagott rajtam, amikor jócskán eltorzítva, összevissza nyögdécseltem a Szilágyitól hallott kifejezéseket, amelyeknek a jelentését én egyáltalán nem ismertem. Volt a kegyes Fortuna… És megpróbáltam kimondani valamit. Obsecquens? – kérdezett vissza Ilona. Hát igen, valami ilyesmi… Akármit jelentsen is!
Nemeszisz ellenben a megtorlás istennője volt. Afféle végzetistennő. A szoborhoz ugyanis, amit kiástunk a palota udvarán, oldalt hozzátartozik egy kerék és egy griffmadár is, ezek pedig, legalábbis így mondták a tudósok, inkább rá utalnak. Fortunával ellentétben az antik Aquincumban neki egyébként is külön szentélye állt, esetleg onnan is ide kerülhetett ez a szobor.
Ez a gyönyörű nőalak azonban egy fáklyát tart a kezében, s a tudósokat ezzel külön összezavarta az egykori, ókori alkotó, ugyanis ez a kellék, kérem szépen, sem Fortunára, sem Nemesziszre nem jellemző. No most akkor mi van?! Sokat érveltek amellett is, hogy talán Diána lehet, mert ha valakinek fáklyája lehet az istennők sorában, hát ő az…
Láttam, hogy imponál Ilonának, ha ilyen dolgokról mesélek, ezért igyekeztem hát összeszedni minden emlékemet, előkaparni mindent, a legapróbb morzsákat is, minden pici porszemet, ami Aquincumról, a régi rómaiakról, isteneikről és szokásaikról az ásatásokon rám ragadt. Érdekes volt megfigyelnem, hogy amikor élénken beszélt valamiről, lendületesen magyarázott, olyankor bal kezének mutatóujját önkéntelenül kinyújtva tartotta, szerintem észre sem vette, nem is regisztrálta, hogy ezt csinálja. Amolyan berögződött mozdulat lehetett ez, mintha figyelmeztetne, figyelmeztetni szeretne valamire, de persze nem azt tette, mégis azt a hatást keltette. Huszonnégy éves volt, de mosolyában mégis megbújt valami egészen kislányos, s olyankor, amikor széles mosolyra húzódott a szája, tíz évet akár le is tagadhatott volna. Persze, csak, ha guggol. El is mondtam neki egyszer, hogy milyennek – hogy ilyennek! – látom őt, s aztán, akármikor meglátott, leereszkedett, gyorsan leguggolt. Szép, magas, vékony termete volt, de abban a zubbonyszerű kabátban, amit magára dobott, csak hogy ne fázzon, hát egészen furcsán nézett ki: mintha hónaljtól lefelé egyenes vonalúban szélesedett volna egészen a földig. Arra készültem, hogy bevallom neki, én beleszerettem, kész, vége, nincs tovább, megbabonázott… De valahogy sohasem sikerült visszavonhatatlanul rászánnom magam.
Másnap Pongrátzék mellé szegődött a hadi szerencse, november 3-a volt, a körút egy része az ellenőrzésük alá került, a mentősök, vagyis Ilonáék indulni készültek. Kihasználni az alkalmat, amíg lehet… A mozgásképtelen betegeket vitték magukkal, olyanokat, akik sürgős ellátásra szorultak, esélytelen volt, hogy én is feljussak a kocsijukra.
Búcsúzkodásra nem volt idő.
Odaléptem Ilona mellé a kocsi oldalában, és teljesen váratlanul, minden előrejelzés nélkül megcsókoltam…
(Szünet.)
„Szerelmes vagyok beléd” – súgtam neki.
Nem volt elutasító – hiszen akár fel is pofozhatott volna –, ugyanúgy mosolygott, mint mindig, enyhén ravasznak tűnő mosolyával, amelyik megbújt a furcsán keskeny szája szélében. Csak két évvel volt idősebb nálam, de ebben a pillanatban úgy nevetett rám kislányos mosolyával, mint a szülő teszi a csintalan, szófogadatlan gyermekére. Rettegtem ettől a pillanattól, nem is értem, máig sem, hogy mi ütött belém. Hosszan kinyújtott mutatóujja villant fehéren: „Most tíz évet letagadok a koromból, tehát butaság volna beleszeretned egy kislányba” – mondta, miközben egy kedves mozdulattal eltolt magától. Majd olyan hirtelen váltással folytatta, amilyet színész is nehezen tudna eljátszani: szigorú volt, és ellentmondást nem tűrő. Indulnunk kell – tette hozzá. És ezzel vége volt. Akartam még kérdezni valamit, bármit, akármilyen apró kis marhaságot, csak hogy még beszélhessek vele, csak azért, hogy a zavaromat leplezzem. Akár csak annyit is, hogy „látlak-e még?”, de nem jött ki semmi a torkomon. Csak álltam ott, néztem, ahogy elhajtanak valahová, a bizonytalanságba, a bizonytalan utcákon, talán ők sem tudják merre, talán nem is sejthetik, milyen célok nyomában, milyen céloktól vezérelve.
Akkor láttam őt utoljára.
Három napig tartott az ismeretségünk…
Három napig tart egy szerelem.
