Az egyik elbeszélésben (Percek egy sün életéből) az ágyon alsónadrágban fekvő férfi a nadrágja zsebéből húz elő egy gyufásdobozt, hogy rágyújtson. Na, ilyenkor szoktam visítva, a plafonba mélyesztett körmökkel csüngni a semmi fölött, hiszen férfi létemre még nem találkoztam olyan alsónadrággal, amelyen zsebet alakítottak volna ki a gyufásdoboz tárolására. Viszont Szvoren Edina nem azt írta, hogy az alsóneműből került elő a gyufásdoboz, hanem a/egy nadrág zsebéből, ami ugyan miért lett volna a cigarettafüstre áhítozó szereplőn, lehetett éppen a konyhai hokedlin. Vagy bárhol másutt, ahol gyufásdobozt tartalmazó nadrág(zseb) megbújhat.
Szóval, innét kezdődnek a gondjaim Szvoren Edina prózájával. Megír valamit, amiről a beidegződéseim szerint másként kellene írni, ám nyomban fejbe csap, ő látja hitelesen, ő írja le hitelesen, még ha képzettársításai számomra olykor mellbevágóan vadak is.
A következő gondom – lesz egy harmadik is –, hogy Edina könyvét képtelen vagyok, voltam „egy szuszra” elolvasni, annyira nyomasztó, mély sötétségekbe vezetnek elbeszélései, történetei, hogy a legkíméletlenebb horrorhoz szokott ingerküszöböm fölemelkedik a szöveg elé, noha semmi horrorisztikus nincsen az elbeszélésben. Azon kívül, ami napról napra megtörténik velünk. Ez a hétköz- és mindennapiság fölmutatása a leginkább nyomasztó a történetekben.
Most jut eszembe, Edina szövegeit szociográfiai szempontból akár nevezhetném proli-horrornak, vagy pszichológiai tekintetben az érzelmi csőd terrorjának, a kommunikációhiány taglójának, ám egyik besorolás se lenne helyes, hiszen a szerző változatos témaválasztása a földolgozás sokoldalúságával egyetemben képtelenné tesz bármilyen besorolást, narratívája egyedi, és kész. A szerző meg egyaránt pontos megfigyelője és leírója a vizuális meg az érzelmi világnak.
A harmadik problémám, amire már utaltam, hogy korábban olvastam a szerzőtől Az ország legjobb hóhéra (2015) kötetet az első novellagyűjteményénél, ám ezt a gondot kiiktattam, bele se nézek a korábban olvasott kötetről papírra, bocsánat, képernyőre vetett soraimba. Szűz olvasmányként olvastam a Pertut. Mert valójában az, legalábbis számomra. Ezért is nem szeretem. Pontosabban Catullusszal szólva: Gyűlölöm és szeretem. Falnám, de nem hagyja, ezért neheztelek rá. Nem a szöveget lassítja a szerző, noha leírásai olykor fárasztók, hanem az olvasót. Elbizonytalanít, amikor azzal szembesít, amiről azt remélem, hogy nem az én világom.
Az alsó középosztály széthullott társadalma, a dezintegrálódott família, a beteg szülők, az irántuk undort és gyűlöletet érző gyermekek, a saját gyereküktől viszolygó szülők, a lefojtottság alatt tengődő kényszerközösségek, identitáskeresők birodalma, ahová távolról is beszüremlenek a mai és tegnapi Magyarország politikai eseményei, ha nem is állásfoglalásként, hanem időbeli kapaszkodóként, vagy éppen az infantilis világ dominancia-agressziója közepette, ahol szenzáció, ha valakinek nem sötét színű a fanszőrzete.
Nem az én világom? – kérdezem vissza önmagam. Fölöslegesen. Csupán Szvoren Edina fölnyitotta a szemem erre a mélységesen a lefojtottságból táplálkozó világra.
Nagy bátorsággal állítható csupán a szerzőről, hogy novellista, vagy hogy írásai kisprózák. A kötetbe sorolt szövegek ugyanis rendre több szálat mozgatnak, hatalmas mókusfutamokat tesznek a történetből szerte ágazó irányokba, a szövegek végéről általában hiányzik a csattanó, nem így például a remek Bizalom, vagy a Kedves, jó Ap címűekből, viszont olyan elbeszéléssel is találkozunk, amelynek lezárása váratlan, különleges:
„Amíg ő, addig én. Dunaterény. Tiszakanyar.
Jaj, származása.
Melyik oldalon van a – mi is.
Tartozom még elmondani, hogy nem esett aznap az eső.” (Pyrus communis)
Talán ennyiből már sejlik, hogy a szerző hatásosan átértelmezte a kisepika műfajait, hiszen az idézett sorok is valamiféle csattanót képeznek, a kisprózái pedig regényhez elegendő anyagot görgetnek magukban. Egyértelmű, hogy ebben a prózában az elbeszélt ugyanolyan fontos, mint az elbeszélés módja – és nem utolsósorban az elbeszélő önreflexiója.
Érdekes narratív eljárása például a többes szám első személyű elbeszélés, amiben nincsen „én”, meg „te”, vagy „ő”, hanem csupán „egyikünk”, az ennél bizonytalanabb „valamelyikünk”, meg természetesen „mi”. (A szállásadónő rövid éjszakái). Hasonlóan izgalmas a fölszólító módra hangolt elbeszélés (Pertu), vagy a szokványosabb, a narratív szólamokat jelöletlenül használó történet (Kedves, jó Ap). Ráadásul a szövegek címe és tartalma közti feszültség is egyedi, kamatozó találmány.
Az elbeszélő szinte minden esetben nő, kivéve egy szöveget, ahol fiúgyermekként, apaként és anyaként egyaránt megszólal, illetve egy másikat, amelyben nemi identifikáció nélkül beszél. Nem szereti, ha fiúnak nézik mert nadrágban jár és rövid a frizurája, meg ha negyvenévesen is kislányomnak szólítja az anyja. Olykor van gyermeke, máskor nincsen, néha férjezett, máskor elvált, érzi nőiességének szagát (Bizalom), és leplezetlenül fogalmaz feminin mivoltáról. Vagyis, kevés igyekezettel is fölállítható a szövegekben beszélő nemi karakterrajza. A lánygyermeknek vannak nőtársai, női és férfipartnerei, természetesen szülei – miként az elbeszélésben szereplőknek is van családjuk. Csakhogy ezek a famíliák soha nem családként működnek. A familiáris viszonyok voltaképpen iszonyként fogalmazódnak meg és ilyetén uralják Szvoren Edina történeteit. Nehezen barátkozom velük, mégis lenyűgöznek. Vérbeli, vérbő próza.
