Balogh Robert regényét olvasván Jack Kerouactól (Úton) Bret Easton Ellisig (Amerikai pszicho) egy sor szerző eszembe jutott, köztük Balogh Robert is (Elveszett, 2005), akik hősei vagy csupán sodródtak a semmivel, vagy számító módon lebegtek az általuk megtagadott értékek fölött, esetleg hagyták kiszabadulni magukból a bestialitást, amit ráadásul bántó flegmasággal még élveztek is. Balogh mostani regényének hőse is látszólag könnyedén veszi az életet. Öt éven át Pesten tanul, egyedül bérel albérletet, a nem kevés pénz havonta rendszeresen érkezik, ő meg csajozik, iszik, drogozik, bulizik, külföldi utazásra is jut, a legmárkásabb cuccokat viseli, végül magas társadalmi körökbe jut, ahonnét végül visszazuhan. Életkörülményei ideálisak, azt és akkor tesz, amit és amikor akar, kezdetben a legnagyobb gondja, hogy ha föl akar szedni valakit, hogyan rázza le az előzőt. Hibája, hogy nincsen kocsija, de ez a legkevésbé izgatja.
Csakhogy ennek a talmi jólétnek rettenetes ára van. Hősünk ugyanis cigány, ami a családjában egyedül rajta nem ütközik ki. Apja kétségbeesetten és mindenáron ki akarja szakítani fiát cigányságából. Ehhez viszont a gyereknek meg kell tagadnia származását, megszakítania minden kötelékét eredeti környezetével és családjával. Apja megesketi, hogy megtagadja családját érvényesülése érdekében. Persze ezzel együtt önmagát is meg kellett tagadnia. Nem kellett hozzá öt év, hogy megdöbbenjen: „Annyira elszoktam a cigányoktól, hogy szabályosan féltem. Tőlük. Magamtól. Egészen elfelejtettem, hogy én is az vagyok.” (79. o.)
A fölvezetés, mondjuk, még hihető is, a cigány família egy autópályás telek-üzlet révén szép vagyonhoz jut, ez lesz a legjobb szándékkal kiközösített fiú apanázsa. Ezen túlmenően éppen ennek a gyermeknek a szüleit és testvéreit mészárolják le ádázul és hidegvérrel a Telepen a bőrfejűek, házukat fölgyújtják, a menekülőket lelövik. A regényhős is a halállistán van, nem létező holttestét el is temették a Telepen, csakhogy hősünk fogadalma ellenére se szakadt el cigány gyökereitől. A családját megsemmisítő vérengzésről Amszterdamban értesült, amikor szárnyalt vele az élet: két szőke szépség között hentergett, vedelt, szívott, magyar származású riksával vontatta magát buliról bulira, amíg egy bevásárló központban meg nem látta a tévéjelentést, amelyen fölismerte a fölégetett családi házát a magyarországi Telepen. (Ez a rasszista gyilkosságsorozat valóban megtörtént Magyarországon, Balogh Robert erre építette regényét.)
A regényhős élete korábban se volt könnyű, csupán inkább könnyed, intelligenciája és tudása vezérelte, ám családja módszeres kivégzését követően igencsak nehezen viselte sorsát. Haza nem mehet, hiszen családját megtagadta, a rendőrség szerint maga is odaveszett a merénylet során. A joghallgató hős ezt követően kezd disztingválni: eddig is utálta, ha valaki cigányozott, vagy zsidózott, esetleg buzizott, de nem azért, mert ez sértette, hanem mert meggyőződése szerint fajra, bőrszínre, nemi irányultságra tekintet nélkül mindenki egyformán jogosult az életre. A körötte pezsgő közélet viszont ellent mondott elveinek.
Famíliáját, szüleit, lány- és fiútestvéreit valami rasszisták éppen származásuk miatt mészárolták le. Olyanok, akik még magukban hordozták a túlélő náci ideológiát, és akik ezzel nem voltak egyedül. Balogh Robert regényhőse a bőrén tapasztalja, hogy a környezetében lobogólengetéssel hirdetett tolerancia mindössze halovány cukormáz az elraktározott rasszizmus, xenofóbia, homofóbia és egyéb, belülről gerjesztett előítéletek fölött. Nem kell sok hozzá, hogy tudatosuljon benne, nem csupán a cigányok hitték, hogy a nem cigányok gyűlölik őket, hanem a rasszizmus elevenen él a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben. A felszín talán a mássággal szembeniek menedéke, ám, amint oldódnak a gátlások, nyomban előkerülnek a cigány és zsidó viccek, amelyek egyenesen vezetnek a rasszizmussal terhelt egyéb megnyilvánulásokhoz.
És mi sem természetesebb, hogy ha valaki családját pusztán származása miatt lemészárolják, maga is bosszúért kiált, és ez által kívánja érvényesíteni a megtorlás-elv igazát: fogat fogért, szemet szemért. A regényhős ezt meg is teszi – a már említett intelligenciájára hagyatkozva – halálba küld tucatnál több fiatalt, a náci elveket levetkezni képtelen „fejesek” gyermekeit. Biztos benne, hogy a bűntény nyomán elfogják, és kiderül az igazság. Ám mi is az igazság?
Weöres Sándor szerint: „A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd benne.”
A regény alapkérdése, hogy kimondható-e, kiírható-e magunkból az „igaz”. Egyben ez a mű tétje is: a főhős (és más cigányok) családját kiirtották, ő a talio-elv (megtorlás) alapján megbosszulta veszteségét, ám voltaképpen mit is tett? Bűncselekményt követett el, tudja, hogy nyomában az igazságszolgáltatás, és hamarosan lecsapnak rá a rend őrei. Egyedüli föladata/lehetősége, hogy képernyőre vesse a „maga igazát”. Ezt olvashatjuk a felügyelők megérkezése előtt a regényben.
A Durva a nyár (a kezdő „D”-t helyezzük az utolsó „r” helyére, a „d” legyen „K”, a névelőt meg írjuk egybe a rá következő főnévre, máris értelmezhetővé válik a szöveg pezsgése) regényhőse irgalmatlan tempóval nyomul az életben, ehhez Balogh Robert akkora nyelvi apparátust és tempót mozgósít, amivel még nála nem találkoztam, noha szerintem mindent elolvastam tőle. Nem is tudom, kinél láttam még ennyire epikailag felhergelt narrációt. Ömlik a történet, és sikolt az önmegismerés igénye! Erről szól a történetmesélés egésze: „Ahogy most elmesélem a történetem, úgy érzem, megváltozik az egész. Mintha megértenék valamit, amit nem is érthetek. Egyszerre vagyok én magam, s egyszerre játszom is. Egy szerepet? Nehéz őszintének maradnom. Néha azt érzem, őszintén hazudok. Az én bajom, én cipelem.” (15. o.)
A tét: leírni, följegyezni mindent, mielőtt lecsapna rá a törvény, vagy éppen a törvénytelenség. Ehhez látomásos késztetést is kap. Jóslatszerű álmot él meg Amszterdamban: páfrányok levelének fonákján betűket lát, amelyek mondatokba rendeződve történeteket fogalmaznak meg róla, keresett identitásáról, családtagjai rejtett kívánságairól, dolgaikról, amelyeket nem mertek, vagy nem tudtak kibeszélni, ám egyszerre csak kaszások jelennek meg és levágják a páfrányost, így mégsem áll össze az álombeli családtörténet. (vö. 119–123. o.)
Marad tehát az alapkérdés: kiírható-e magunkból az igaz? „Én többnyire azt sem tudom, ki vagyok. Minden egyszerre történik velem, a gyerekkorom és Hollandia összefolyik a fejemben, ahogy a Telep és a belvárosi albérlet és az egyetem is. Nem tudom, mi jöhet még. Vannak események az életemben, de sem önmagukban, sem egymás után nincsen jelentésük. Ennek így nincsen értelme. Hiába tűnik úgy, hogy szerveződnek a dolgok, hogy megvan a maguk logikája, egyedül érzelmileg tudok azonosulni a saját életemmel.” (152. o.) Ez a dilemma már a regény kezdetén robbanásveszélyes epikai szituációt teremt: „Számomra már nem maradt hely ebben a túl tökéletes világban. Nincsen rajtam megfelelő vonalkód.” (18. o.) A föloldás nem lehet egyéb, mint a cigány identitás fölvállalása. „Aztán minden reggel fújtam magamra a sprayt, hogy túljárjak az eszükön. Pedig cigány vagyok. Először is. Másodszor is. Dzsigit. Romungro. Kokero. Apacs. Dakota harcos. Beduin. Bivalyszőke buckalakó. Esélyegyenlőségi, polgárjogi roma. Kisebbségi kétszersült, Kunta Kinte. Próbanéger. Élősködő réti nigger. Genetikai hulladék. Cé. Cigó. Csipa. Spanyol tücsök. Kommancséró! Beás? Lovari? Roma? Szintetizátor? Szutyok? Antiszociális lény. Határon belüli kisebbség? A mások? A nem »mi«. Kik a mások? A nomádok? A romantikus, gyapjas emberek? Retkek? Teknősök? Nem látszik? Szerencsém? Mázlista vagyok? Szerencsém, hogy magyarázhattam egész életemben a Telepen, hogy kihipózták a bőröm. Hogy kiröhögtek a testvéreim, mert rosszabb vagyok mint Májkel Dzsekszon? Az legalább beteg volt. Hogy én magamtól vagyok sápadt?! Meg is vertek. A telepiek. A tesók.” (51–52. o.)
A szorongás, a félelem, a gyökértelenség, a fölemelkedés elérhetetlensége, az önmagával szembe forduló intelligencia ilyen indulatos, lehengerlő mondatokból alakít történetet, a narráció és a történetszövés káprázatos, az elbeszélői nyelv páratlan. Kár viszont, hogy a regény végére elfogy a beszélő szuflája, talán túl ledorongozó a mondanivaló a végig vezetett vagány hangütéshez képest. Miként Villon se a bitófa alatt tréfálkozott.
