Ha valaki azzal állna elő, hogy Weiner Sennyey Tibor fantasztikus elbeszélések szerzője, nem hinnék neki. Kiváló költőként ismerem. Nekem nagyon bejöttek A tengerszint feletti magasság meghatározása (2008), a Versek a kisházból (2007), A természettel való kapcsolat újragondolása (2005) és a Pihik (2015) című verskötetei, valamint a Békássy Ferenc munkásságát boncolgató munkái (Békássy Ferenc szerelmes levelei, 2013; Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai, 2010), miként remekbe szabott esszéi (Az elveszett királyság, 2015). Csupán most, ahogy kezembe vettem legújabb könyvét, most jut eszembe, a benne szereplő elbeszélések zömét ismerem folyóiratközlésekből, némelyiküket pedig az első olvasók egyikeként közvetlenül a szerző jóvoltából. Alkalomszerűen olvastam ezeket a szövegeket, és ha nem jelennek meg így, egybefogva is, aligha jut eszembe, hogy fantasztikus elbeszélések alcím alatt lesznek közölhetők valamikor. Nem voltam kellően éber, hiszen a történetek egy része a legendás Galaktika tudományos-fantasztikus antológiában, illetve a Black Aether című, szokatlan és hátborzongató történetek online magazinjában, mellettük kiváló irodalmi lapokban (Irodalmi Jelen, Magyar Lettre, Tempevölgy, Életünk, Vár Ucca Műhely, Pannon Tükör, Irodalmi Szemle) látott először napvilágot.
Kétségtelen, hogy az író, bármilyen témában, műfajban és stílusban nyilvánul meg, önmagát írja bele szövegébe. A mostani gyűjtemény kezdő darabja, a Proxima B – a Fermi-paradicsom az ember és a természet kapcsolatára épül, jusson eszünkbe A természettel való kapcsolat újragondolása alapvetése. Maga az alcím szójáték, szó sincs semmilyen Fermi-féle paradicsomról a történetben, noha az elbeszélő egy magyar űrküldetés során elhagyja a ki tudja milyen körülmények közt elpusztult/elpusztított Földet, és a Proxima B irányába tartva paradicsomot és paprikát nevel, hogy az emberiség új lakóhelyén ezekkel a növényekkel hintse el a természet magvait. Valójában a Fermi-paradoxon teszi föl a koronát az elbeszélésre. Enrico Fermi fizikus ugyanis 1950-ben egy baráti ebéd során, mondjuk, talán Teller Ede társaságában fölvetette, hogy az elmélet szerint a világűrben léteznek a Földhöz hasonló bolygók, amelyeken értelmes lények élhetnek, de akkor hol vannak ezek a földönkívüliek? Az ebéd közben folytatott beszélgetésből fakadó paradoxon alapozza meg W. S. Tibor elbeszélését: Karinthy paradoxonát átfogalmazván szólva – ha van értelmes élet a világűrben, akkor miért nincs? (Rövidebben: miért nem találjuk, vagy nem találnak meg bennünket?) Ez egy igazán fantasztikus elbeszélés, ám vannak ennél áttételesebb történetek is a gyűjteményben.
A szerző publikált esszéinek megkerülhetetlen középpontjában Weöres Sándor, Hamvas Béla, Ady Endre, Charles Baudelaire, J. L. Borges, E. A. Poe, H. P. Lovecraft munkái állnak, és ezek visszaköszönnek elbeszéléseiben is, sőt, a bölcs értelmezés kísérletének, az esszének a narratívája is. Az Amazonas, 1756 című elbeszélését a következőkkel vezeti be. „Azoknak, akik írásomhoz ezen három nemes tulajdonság felébresztésével közelítenek önmagukban, tehát szomjazzák a tiszta tudást, ébresztik magukban az őszinte érdeklődést, és egyetlen dologra – erre a történetre – hegyezik koncentrált figyelmüket, nem kevesebbet ígérek, mint hogy (mire írásom végére érnek) velem együtt megtalálhatják az örök élet, az örök ifjúság, a halhatatlanság forrását. […] A legmeglepőbb módon ezekhez a kincsekhez nem térképek, hanem a neolatin filológia, a kulturális antropológia, a költészet és a művészet vezethet el.” (9. o.) Tehát WST fantasztikus elbeszélései nem a fantáziából, hanem a tudományból, elmélkedésből és a művészetből merítve lényegülnek át prózapoétikává. A kontempláció viszont nem működik nyersanyag, vagyis olvasmány- és tapasztalati élmény hiányában, ebből bizony nincsen hiány WST alkotóműhelyében.
Az Anakronista alakjának megjelenését bemutató, Tambora 1816 című darab egyenesen a gótikus és a romantikus irodalom stílusötvözete. A gótikus regényekben, a francia roman noir-ban, a német Schauer-romanban megjelenő külsőségek, a romkastélyok, ódon várak, kriptalabirintusok ugyan nem jelennek meg az elbeszélésben, e tekintetben inkább a romantika szellemi, hangulati misztikumát idézi, ám a hihetetlen elbeszélés hitelességét a gótikus narratíva eszközeivel igyekszik biztosítani: pontosnak tűnő topográfiai és kronológiai megjelölésekkel hiteti el a történet valóságtartalmát. Miként korábban, az Irodalom és a Gonosz elméleti problémája a társadalmi normák kivetüléseként jelenik meg Byron, Polidori, Stevenson, Bram Stoker, Mary Shelley műveiben, a vámpírról, Drakuláról, Frankensteinről, Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéről szóló, a hagyományos gótikus regényre alapozó, de annak kereteit szétfeszítő, a kulisszákat háttérbe utasító, az egyént, a szenvedélyt, a lázadást középpontba emelő regényekben, meg a későbbiek, A. Bierce, E. A. Poe, H. P. Lovecraft, Stephen King, Clive Barker és mások műveiben. A rémregények szerzői azt a kérdést is felvetették, hogy vajon a Rossz, a Gonosz az embertől független, rajta kívül álló jelenség-e, vagy az egyén eleve magában hordozza ösztönként, motivációként, reakcióként, az ösztönös lénynek a felettes lényen aratott diadalaként. Az irodalmi horror vagy rémtörténet nem eleve riogatni akar, nem célja az olvasó adrenalin-szintjének felsrófolása, hanem az ember világba vetettségének, a gondviselésbe vetett hite elvesztésének, kozmikus magányának, istentől és embertől magára hagyatottságának, az individuális lét végessége feletti fölháborodásának sajátos lenyomata.
Ebbe a romantikától átszőtt, misztikus világba visz az említett elbeszélés tartalmi szála is: „…Mary Wollstonecraft Godwin 1816 nyarán kezdte el írni Frankenstein című regényét, amikor is a rossz idő miatt – amely a Tambora vulkán kitörése miatt egész Európát sújtotta – későbbi férjével, Percy Bysshe Shelley-vel, és barátaikkal (köztük Lord Byronnal) nem tudták élvezni a svájci nyaralást a genfi tó partján, és ezért a négy fal közé kényszerültek. Unaloműzőül Byron versenyt ajánlott: mindannyian írjanak egy rémtörténetet. Így született meg Mary képzeletében Frankenstein alakja.” (31. o.) Mindez persze csupán egy epizód a történetből, nem pedig az említett hitelesítési eljárás illusztrálása. Ám egy olyan mondat, egy másik történetben, hogy „Edgar Allan Poe második koffere nálam volt” – már az. A gótikából és romantikából átemelt családi rejtély takarásából bukkan elő Nikola Tesla alakja (Tesla-lelet), egyben a családi és személyi vonatkozások sorjázása is egyfajta hitelesítő eljárásként értelmezhető. Az Anakronista figurája ugyanolyan visszatérő alakja az elbeszélés-gyűjteménynek, mint a név szerint említett WST, aki mintegy önmagát idézve építi a narrációt. Első személyű elbeszélőként beavat irodalomtörténeti kutatásaiba, utazásaiba, elmélkedéseibe, a szereplőiéhez hasonló megvilágosodási pillanataiba, remek, fegyelmezett elbeszélői nyelvével óvatosan és érzékletesen bontja ki történeteit, amelyekből úgy tűnik, végérvényesen odahaza van a világ dolgai között, jelentsenek azok bármit is.
Nem úgy fantasztikusak ezek az elbeszélések, ahogy megszoktuk, hanem mintha a szerző a fantasztikus események lejegyzésének hiányát pótlandó, visszafelé, hiányukat pótlandó írná meg azokat a magyar irodalom számára. A Mahruh ébredése című, Weöres Sándor ismeretlen sci-fije egy elfelejtett jávai nyelven alcímű, Hommage á H. P. Lovecraft jelzésű szöveg ilyen fölvezetése már önmagában fantasztikum, sikerül olyannyira elbizonytalanítania az olvasót, hogy utána falja az oldalakat, a szöveg pedig elhiteti vele, hogy mennyire egyszerű az átjárás a fantasztikum és a fikcionált valóság közt, illetve az utóbbi mennyivel keményebb lehet a megélt eseményeknél. Erre játszik rá a kötetzáró, Karthágó – az Anakronista a végső világ végén című elbeszélés, Flaubert Szalambó című regényének történetbe vonásával, a hős 33 éve hibernált fiára történő bibliai utalásával, a fiú viszont a jégbolygóvá változtatott (elpusztított) Földön található mesterséges intelligencia szerint korántsem Jézus, hanem a Gonosz inkarnációja. Innét, a kötet végéről visszaköszön a könyv nyitógondolata, miszerint nem kellett volna elpusztítani a Földet, az élőket pedig bezárták saját elfelejtett emlékezetükbe.
WST avatott kézzel tárja fel a soha nem létezett emlékezetet, miközben irodalomtörténeti ismereteiből és intellektuális tehetségéből kovácsol anakronisztikusan szép, fantasztikus elbeszéléseket.
