Azt gondolhatnánk, hogy száz év elteltével közeledtek az álláspontok az első világháború megítélését illetően, az idő múlása segített a köd eloszlatásában és a dokumentált tények tükrében egyetértés született az egykori szemben álló felek között a kérdésben. A centenárium apropóján az utóbbi néhány évben lezajlott „megemlékezések” azonban azt bizonyítják, hogy ez koránt sincs így, míg például sok helyen az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot meggyilkoló Gavrilo Principet bűnözőként tartják számon, addig máshol nemzeti hősként ünneplik, a szarajevói merénylet 101. évfordulójára Belgrádban szobrot állítottak neki. Erre a jelenségre csakis az lehet a magyarázat, hogy a történelemtudatot a történelemtudomány helyett sokkal inkább a média és a tömegkultúra alakítja, a közelmúlt történelmének oktatása pedig térségünkben évtizedek óta nemzet- és ideológiafüggő kategória, aminek következtében a száz évvel ezelőtti események még mindig nem tekinthetőek „tiszta történelemtudományi anyagnak”, hanem egy évszázad elmúltával is az érintett területeken bizonyos tekintetben a politikai csatározások részét képezik, alátámasztva azt a meglátást, hogy a történelem nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.
Ha különböznek a kiindulópontok, és mások a nézőpontok, akkor nagyon nehéz azonos következtetésre jutni. Az érzelmek száz év után is erősen befolyásolják a történelmi tények megítélését. Ha a szarajevói merényletről és az első világháborúról beszélünk, érzelmileg egyetlen magyar ember sem tud elvonatkoztatni a trianoni békediktátumtól. A szerbeknek ugyanakkor ez a nagy háborújuk, a nagy kivonulás után, francia segédlettel, a szaloniki front áttörése és az ország úgynevezett „felszabadítása” – nem csak az addigi országé, hanem a leendő ország más részeié is – a nemzeti múlt nagy eseményeit képezik. Majoros Sándor vajdasági magyar származásából kifolyólag ismeri valamennyi érintett fél „változatát” az első világháborúról a Balkánon, ami lehetővé tette számára, hogy Az ellenség földjén című novelláskötetében, amely a háború kitörésétől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot dolgozza fel Boszniában, különböző nézőpontok érvényesítésével sokrétűen láttassa a boszniai állapotokat és a háború megítélését annak első napjaiban.
A szerző több helyen is érzékelteti, hogy a Bosznia területén hadba induló Császári és Királyi Hadsereg katonáinak meggyőződése, hogy Szerbia három hónap alatt kapitulálni fog, amiből kifolyólag a Szerbia ellen folytatandó háborút a tisztek mindenekelőtt előrelépési lehetőségként, a katonák pedig nagy kalandként élik meg. Míg a helyieket többnyire csavaros észjárású parasztokként ábrázolja, addig a Monarchia hadseregének kötelékébe tartozó tisztek és katonák megjelenítése a terep és a helyi viszonyok megítélésében egyaránt járatlan személyekről árulkodik, legyen szó a kutyájáért ragaszkodó ezredesről, a kémek után kutató túlbuzgó hadnagyról vagy a fogadásból lőgyakorlaton egy „ártatlan bosnyák szamarat” lelövő közlegényről.
Majoros nagy empátiával ír a vidékről és az ott élő emberekről, elsősorban szerbekről, bosnyákokról és horvátokról, avagy pravoszlávokról, muzulmánokról és katolikusokról, de a kötet oldalain koszovói albán, Boszniában élő magyar és roma is feltűnik, akik mind jól megvannak egymással, amíg nem ugrasztják egymásnak őket. A helyi állapotok ábrázolását ilyen tekintetben, a cselekmény lejátszódásától függetlenül, lehetetlen a múlt század kilencvenes éveiben lezajlott fegyveres összetűzések ismeretének mellőzésével olvasni. Történeti kontextusban mintegy visszafelé: „Csak egy szikra kell, hogy fölrobbanjon ez a sokféle imádsággal teletömött puskaporos hordó” – írja, nyomatékosítva a nyolc évtizeddel későbbi eseményeket (is).
Tartalmuknál fogva a novellákban elengedhetetlenül megemlítődnek történelmi mozzanatok, szerencsére a szerző nem terheli a történeteket túl sok történelmi anyaggal, csak éppen annyit gyúr bele egy-egy novellába, amennyi feltétlen szükséges a történet megértéséhez, vérbő prózaíróra jellemző módon a társadalmi állapotokat sokkal inkább a cselekménybonyolítás révén érzékelteti. Ez a megállapítás elsősorban a mindentudó narrátor által elmondott hat elbeszélésre vonatkozik, némileg kivételt képeznek a Kávéidő a Baščaršiján és a Bátorságpróba című novellák, amelyek tulajdonképpen monológok. Az elsőben egy helyi kávézós mesél a jövevény vitéznek a helyi kávéivási szokásokról, régióbeli legendákról és nem utolsósorban a szarajevói merényletről, hogyan látták és élték meg ők helyben az eseményt, nem hallgatva el közben a merénylet után lezajlott szerbek elleni pogromot sem. A helyiekre jellemző észjárásról és sajátos nyelvhasználatról árulkodó beszély a gyűjtemény egyik legmegragadóbb darabja.
A másik kivétel a kötetzáró novella, amely egy katona monológja, akinek feltett szándéka megtalálni Milos Obilics szultánölő kését, azért is jelentkezett önkéntesnek, hogy Szerbiába jusson. Az ő monológja igazából egy sziporkázó mese a tőrről, amely az 1389-ben lejátszódott rigómezei csatától a taglalt időszakig befolyásolta Szerbia történelmét anélkül, hogy a szűk körű beavatottakon kívül másnak erről bármi tudomása lett volna. A nemzeti történelem alternatív értelmezéséről szóló megnyerő történet elmesélése mellett kiváló alkalom ez a szerző számára, hogy nagy vonalakban felvázolja Szerbia történelmét, olyan egybeesésekre is rámutatva, mint amilyen például az, hogy a rigómezei csata is és a szarajevói merénylet is június 28-án, Vid-napján történt (tovább gombolyítva a véletlen és kevésbé olyan történelmi egybeeséseket, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság alkotmányát is 1921-ben ezen a napon fogadták el, az újabb történelmi eseményekből pedig 2001-ben ezen a napon adták ki Slobodan Miloševićet a hágai törvényszéknek).
Majoros Sándor Az ellenség földje című, egyszerre ismeretterjesztő, szórakoztató, az első világháború boszniai eseményei irodalmi feldolgozása tekintetében pedig hiánypótló novelláskötete sajátos hódolat Boszniának. A szerző betekintést nyújt a vidéken uralkodó társadalmi viszonyokba, beszámol a nemzeti és vallási sokszínűségről, szót ejt a helyi szokásokról és állapotokról, a délszláv nemzetek sajátosságairól és a megélhetési lehetőségekről, szóba kerülnek a kulturális jellegzetességek, például a szevdalinka, megemlítődnek a vidékre jellemző étel- és italkülönlegességek, mint amilyenek a bosnyák kávé, a burek vagy a baklava, és a különböző településeken – Szarajevóban, Travnikon, Višegradban, Zenicán, Dobrunban – játszódó történetek által a szerző egyszersmind gazdag történelmi és földrajzi áttekintést nyújt a vidékről – egyedi Bosznia-bedekkert hozva létre eközben.
