„Bizony, a legpazarabb táj is kap némi bukét, ha szaros vonatablakból nézzük.”
B. T.
Irodalmi paródiát közismert művekről és szerzőkről érdemes írni, hogy az olvasó fölismerje az eredeti alkotás, vagy alkotó kifigurázását, és jót röhögjön rajta. Nem az eredeti alkotáson vidul, hanem annak, illetve a szerző stílusának humoros megközelítésén, ami fölszabadítja korábbi olvasatának hatása alól, és más megközelítésben mutatja olvasmányát. Veszélyes és érzékeny műfaj, a paródia nem az eredeti mű kifigurázását célozza, hanem annak stiláris, a hangütést moderáló, az értelmezési lehetőségeket generáló, humorba fordító újraolvasását és újrateremtését. A vicc is értelmezhetetlen marad, ha a hallgató számára ismeretlen az alapszituáció, vagy a közlő rosszul interpretálja. Ez az irodalmi paródiára is érvényes.
A műfajt az ókori görögök találták ki, akkoriban csupán orális előadásban terjedt, de mi, magyarok nem panaszkodhatunk, szép hagyománya van nálunk is a paródiának, a travesztiának, ami Karinthy Frigyes életművében kiemelt fejezet, de a Vajdaságban is gyökeret vert, mások mellett Bogdánfi Sándor és kortársai munkáiban, Erdélyben, az ott honos humoros szerzők műfajdöngető munkái mellett például Bárdos József írásaiban, a frissek közt Orbán János Dénes, Magyarországon Varró Dániel és mások munkáiban.
A paródiaíráshoz bár három föltételnek eleget kell tenni. Kell hozzá nyelvbe ojtott humorérzék, irodalmi műveltség, és íráskészség, ami nem árt, ha magasabb szintű a feltörekvő poéták zömének kapacitásánál. Nem akarok senkit se bántani, visszavezetem a gondolatot. Bödőcs kötetének szerkesztője, a kiváló humorú Cserna-Szabó András a szerzőt idézi: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Szerintem is kevesebb embernek kellene írással foglalkoznia.
Aztán meg Bödőcs megírta első könyvét. Szeretjük a szerzőt, a legjobb magyarországi stand-upos humoristák egyike, aki most úgy mutatja be olvasmányélményeit, hogy fetrenghetünk a röhögéstől. Nekem az irodalmi humorról mindig Erdély jut eszembe, az ottani és az onnét elszármazott írók, Bödőcs mintha Fekete Vince, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, György Attila, Muszka Sándor baráti körét gyarapítaná. Remélem, egyszer csak leülnek sörözni ebben a tágas világfaluban és senki nem ontja teknőbe a másik belét lajbiszaggatás közepette.
Bödőcs Tibor újoncnak számít az irodalmi paródia műfajban.
Ennek tükrében nem akármilyen teljesítmény, amikor Shakespeare Rómeó és Júliáját Hemingway stílusában, tehát mintegy harmadkézből meséli újra, vagy a Micimackót Krasznahorkai László „kezébe adja”, úgyszintén dupla paródiát alkotva. Márai Sándor naplórészleteiben azon töpreng, hogy mi történhetett volna azt követően, hogy „ha nem vonulnak be az amerikaiak 1956. november 3-án Magyarországra”. (Mert, hogy nem vonultak be.) A naplóban név nélkül föltűnik egy sor Márai-kortárs magyar író is, Weöres, Illyés, Hamvas, Szentkuthy… akiket Bödőcs néhány szavas megjelenítése élő karakterekké ébreszt, miközben sommás véleményt fogalmaz a magyarországi kultúrviszonyokról. Erre több lapáttal is rátesz a számomra föloldhatatlan kilétű Hántes S. Tamás falunapi beszámolója, akinek az életrajza sem semmi: „Gonzó újságíró, önjelölt író, okleveles kazánszerelő és amatőr régész. Született ezerkilencszáz kibaszott hatvanhétben, Csepelen. Esetleg Kőbányán. Mások szerint Miskolcon. Nem a gólya hozta, hanem egy gödény. Az is egy szemétdombra szülte. A világ összes iskolájából ki volt tiltva. Nem mintha bármelyikbe valaha is be akarta volna tenni katatón rugózó lábát. Volt újságkihordó, hullamosó, szociális munkás, hentessegéd, road, benzinkutas és két napig még boldog ember is (de ezt tagadja). A Káoszt! Azonnal! tánczenekar frontembere. Ír újságot, blogot, receptet, dalszöveget, áfás számlát. Hat napja tiszta.”
Hamvas Béla képében a szalonnázásról fogalmaz bölcseleti értekezést a szerző, ehhez a szöveghez még vissza kell térnem. A kötet három fejezetében – Bajszosok; Budapestiek; Nem balett-táncosok – ebben a sorrendben szerepelnek a kifigurázott – újraértelmezett szerzők: Krúdy Gyula, Ernest Hemingway, Krasznahorkai László, Gabriel Garcia Márquez, Marcel Proust, P. Howard, Mándi Iván, Ottlik Géza, Örkény István, Kertész Imre, Esterházy Péter, Hántes S. Tamás, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Hamvas Béla, Bodor Ádám, Pepsi Kalasnyikov, Bohumil Hrabal, Nádas Péter, Bereményi Géza, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Hazai Attila, Cserna-Szabó András (aki egyébként a kötet szerkesztője, mellesleg nagy kedvencem), valamint Jászberényi Sándor. A névsorból kitűnik, Bödőcs vette a bátorságot, feltűrte az ingujját és a gatyaszárát egyaránt. Arra viszont kíváncsi lettem volna, hogy Proust és Hamvas közt hogyan nyert volna helyet James Joyce és Szentkuthy Miklós, akiket ugyanolyan nehéz lett volna parodizálni, mint Rejtő Jenőt, amit viszont megtett a szerző, bár aki eddig P. Howardhoz nyúlt, rendre elrontotta.
Hozzá kell tennem, Bödőcs minden alkotóról tömör lábjegyzetben fogalmaz meg összefoglalót, ezek rendkívül ihletettek, és önmagukban megállnak. Egyet már idéztem közülük, de másik kedvencemet még idemásolom: (Móricz Zsigmond) „A polgári házasság katlanharcainak riportere, a férj-feleség örökrangadók mesteri kommentátora, a libidókrónikák Kézai Simonja. »Zömök«. »Bajszos«. »Nagy«. »Realista«. Tulajdonképpen mindegy, hogy paraszt, pásztor vagy erdélyi fejedelem szalad ki a kezei közül: egy-egy mondata után szellőztetni kell, és cipőt pucolni. Megröntgenezte a Horthy-rendszert, és nem volt boldog attól, amit látott. Mi se. Az igazságkeresés hatökrös szekere ő, az írói becsvágy elé fogva.”
Meglepő Bödőcs megszólalása – nem mintha Fehér Béla, Parti Nagy Lajos, Molnár Miklós és társai nem tiportak volna csapást ennek a hangütésnek –, amivel a XX. század íróinak bőrébe bújva ironikus véleményt fogalmaz meg Magyarország jelenéről.
A kötet hátsó borítóján a szerkesztő Cserna–Szabó András arról ír, hogy amikor a szerző édesapját kérdezték, hogy mit szól hozzá, hogy a fia a stand up mellett már ír is, azt válaszolta: „Addig se iszik.” Itt kanyarodom vissza ígéretem szerint Hamvashoz. Bödőcs Hamvas Bélának álcázva jegyzi: „Lao-cét egyszer megkérdezte egy eunuch: Miért jó szalonnázni? Amiért írni – szólt a bölcs. Az ember addig se iszik.”
Lám, így keletkeznek az anekdoták. Vagy fordítva.
