Állandó háborús fenyegetettségben élünk. A szakadatlan fegyverkezés, az újabb meg újabb konfliktusok kirobbanása és a tömegpusztító fegyverek hatékonyságának folyamatos növelése tudatában a disztópia mindinkább lehetségesnek tűnő jövőképként merül fel korunk emberében. Ezt az érzést tovább fokozza a média, amely a háborús övezetekben tapasztalható borzalmakról szóló felvételeket naponta a médiafogyasztók elé tárja. Az apokaliptikus vízió nem új keletű jelenség, a politikailag kétpólusúra oszlott világ hidegháborús árnyékában lappangó nukleáris veszély évtizedeken át táplálta ezt a félelmet, amely a jelen emberét is mindinkább áthatja. Tudjuk, a legtöbb fegyveres összetűzés hátterében gazdasági érdek és politikai befolyás húzódik meg, ami bizonyos értelemben határokat szab az adott konfliktusok elburjánzásának, az emberben azonban ott lapul a félsz, hogy mi a garancia arra, hogy a józan ítélőképesség mindig felülkerekedik, elég csak egy labilis vezér egyetlen gyenge pillanata, hogy az általunk ismert világ visszafordíthatatlanul megváltozzon.
Totth Benedek Az utolsó utáni háború című regényében ez már megtörtént. Hogy hogyan, az nem derül ki, és a történet szempontjából nem is lényeges. Adott egy porig rombolt város („Kősivatag, ami a városból maradt.”), ahol amerikai és orosz katonák, illetve meghatározatlan szabadcsapatok folytatják egymás elleni küzdelmüket, a búvóhelyen elrejtőzött helyi lakosok magyarul beszélnek, és létezik egy úgynevezett Vörös Zóna, ahol sugárfertőzött személyeket őriznek, ami arra enged következtetni, hogy a (közel)múltban valaki atomfegyvert vetett be, ezt a feltételezést támasztja alá az a tény is, hogy a térségben különféle mutánsok találhatók. Az elbeszélő srác ebben a szinte teljesen lakatlan városban él, amelyet szerteszét heverő holttestek, épületromok és bombatölcsérek látványa határoz meg, ami világnézetére és értékrendjére is kihatással van. A búvóhelyet ért bombatalálat után egy fekete amerikai katonával elindul megkeresni már korábban eltűnt öccsét, kettejük kóborlása képezi a regény cselekményét.
Befogadása tekintetében mellékes, azonban a mű keletkezéstörténetének szempontjából érdekes lehet, hogy a regény egy ’56-os tematikával foglalkozó novellából született, csak a szerző közben elhagyta a forradalomra jellemző mozzanatokat. Az alternatív történetben az amerikai hadsereg bevonult Magyarországra, ami az amerikai és a szovjet fegyveres erők összecsapásához vezetett. A regényben ebből az alaphelyzetből annyi maradt, hogy a helyiek magyarul beszélnek, és a városban jelen vannak az orosz és az amerikai katonák. A szerző kevés támpontot nyújt, a történet játszódhat az ötvenes években, napjainkban, de akár a jövőben is, igazából a regénybéli háború a mindenkori háborút és annak értelmetlenségét foglalja magában, sűrítve felismerhető benne minden általunk ismert fegyveres összetűzés a második világégéstől a délszláv háborún keresztül a szíriai konfliktusig.
A regény legerősebb szegmense a nyelvezete. Totth Benedek fordítóként is nyilván sokat foglalkozott azzal, hogy megalkossa egy-egy szerzőnek az eredetihez méltó magyar nyelvhasználatát, nem véletlen tehát, hogy eddig megjelent két regényének is legfontosabb sajátossága éppen a nyelv. A Holtverseny névtelen kamaszhőse kreált szlengnyelven, hömpölygő szófolyamban mondja el az abszurd akciójelenetekben dúskáló történetet. Ehhez viszonyítva Az utolsó utáni háború nyelvezete sokkal visszafogottabb, egyben jóval líraibb is, a belső gondolatfolyamban sokszor észrevétlen keveredik álom, ábránd és valóság. A posztapokaliptikus világ ábrázolása úgyszintén magával ragadó, ami sokban emlékeztet Cormac McCarthy Az út című művére, nem véletlenül, hiszen Totth Benedek ültette át magyar nyelvre a Pulitzer-díjas amerikai regényt. Míg ott apa és fia vándorolnak a történelem utáni lepusztult világban, itt az elbeszélő srác és a fekete amerikai deszantos teszik ugyanazt. S akárcsak McCarthy, Totth is felkavaró képek leírásával rendkívül szuggesztív módon képes érzékeltetni a nyomasztó légkört, legyen szó patkányoktól hemzsegő csatornákról, holttestekből felrakott falról vagy régi járművekből készült erődről.
Adott az izgalmas alapszituáció, a remek nyelvezet, a hős(ök) kidolgozott karaktere és az elveszett testvér megkeresésére irányuló nemes cél, ami különféle kalandokat tartogat, s ami a két bajtárs összetartása mellett az emberiesség meglétéről vall, azt sugallva, hogy az általános pusztulás ellenére talán nincs még veszve minden, a porig rombolt városból kilépve azonban mindennek ellenére leül a narráció. A búvóhely leírása, a bombatalálat, a sebesült katona ápolása, a bujdosás a ruszkik elől mindvégig izgalmas olvasmány, a városon túli barangolás kezdetével azonban a regény elveszíti lendületét, olykor megbicsaklik (például az amerikai katona eltűnése, majd váratlan újbóli felbukkanása), és a kevés fogódzó megnehezíti az olvasást, az az érzésünk, mintha az események esetlegessége felülírta volna az ok-okozati összefüggésbe beágyazott cselekményvezetést.
A kapaszkodók hiánya azonban magában foglal(hat)ja a céltalan bolyongás hiábavaló állapotának az érzékeltetését is, ugyanis a teljes reményvesztettség érződik a regényből. Míg első művében a szerző az emberi kapcsolatok kiüresedését láttatta, új regényében a reménytelenség érzése már nemcsak a társadalmi viszonyok okozta megrázkódtatásokra korlátozódik, hanem az ember környezetének az elpusztításával fenyegető posztapokaliptikus látomást is magában foglalja. Az utolsó utáni háború azt sejteti, hogy az emberiességünket igazolandó tulajdonságok megőrzése ellenére hiábavaló mindenféle próbálkozás a menekülésre, az ember kiüresedése egyben a világ kiüresedéséhez vezet. A kérdés csak az, hogy erre ténylegesen mikor kerül sor, bár az is lehet, hogy már megtörtént, csak a bombarobbanások okozta nagy hangzavarban nem vettük észre.
