Harminchárom vajdasági alkotó sorsának versbe foglalásával és azonos síkba helyezésével Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötetének Második könyvében is mindenekelőtt a vajdasági magyar lét sajátos lenyomatát tárja elénk. Azokkal a publicisztikai elemzésekkel, politikai vonatkozású esszékkel és szociológiai tanulmányokkal ellentétben, amelyek a trianoni békediktátum óta eltelt közel száz év alatt kísérletet tettek a vajdaságiság ismérveinek feltérképezésére és megfogalmazására, akárcsak a jelenség tagadására is, a költő – ugyanúgy, mint a mű Első könyvének esetében, amelyben huszonkét vajdasági magyar alkotó élettörténetét verselte meg – a tudományosság ridegségét levetkezve és aktuálpolitikai felhangoktól mentesen, következetes egyszerűséggel igyekszik szólni a mindenkori vajdasági magyar emberről. Különböző személyek élettörténeteinek taglalása, műveik megidézése és a társadalmi légkör érzékeltetése által eleveníti meg olvasója előtt a vajdasági ember küzdelmét és kálváriáját, eközben azt sem tévesztve szem elől, hogy a közösségi élmény és a közösséghez tartozásból eredő viszontagságok mellett minden egyén külön világ, s egyben az emberiség része is.
Fenyvesi Ottó ügyesen hangolódik rá a feldolgozott sors jellegzetességeire, az adott szerző életútját meghatározó, az életpályán túlmutató és a közösség szempontjából is releváns tartalommal bíró jelenségekre, amelyeket saját magán átszűrve, egyéni költői hangján szólaltat meg. Ezzel a kettősséggel egyrészt hitelesen festi meg az adott életrajzot, másrészt pedig biztosítja a versciklus egységességét, amelynek darabjai, szüntelen párbeszédet folytatva egymással, immár egy teljesség részeit képezik. Akárcsak minden emberi sors és valamennyi közösség története, szövevényes és többrétű teljesség ez, amely egyaránt táplálkozik a történelmi megpróbáltatásokból, a kisebbségi lét kihívásaiból, a vajdasági táj ábrázolásából, a helyi ízek felelevenítéséből, a társadalmi állapotok és művészeti törekvések boncolgatásából, akárcsak egy mindent átlengő, irracionális nosztalgiaérzetből.
A költő tágan értelmezi a vajdaságiságot: a megidézett szerzők között a Vajdaság területén született, élő és alkotók mellett megtalálhatók azok is, akik csupán itt születtek és máshol érvényesültek, illetve azok is, akik máshol látták meg a napvilágot, de munkásságuk jelentős mértékben a Vajdasághoz fűződik. A Második könyvben emellett a költő három szerb nyelven alkotó szerzőről (Danilo Kiš, Slavko Matković és Judita Šalgo) is szót ejt, akik származásuk, illetve tevékenységük révén erős magyar kötődéssel is rendelkeztek.
Fenyvesi Ottó nem igyekszik egy-egy megidézett alkotó teljes életútját belefoglalni a versbe, sokkal inkább kiragad bizonyos mozzanatokat az életműből, és a szabad asszociációs technika lazaságával, improvizatív módon egymásra fűzi az adott életrajzi fragmentumokat. Az efféle módszerrel létrehozott kollázsszerű versbe foglalva igyekszik kitapinthatóvá tenni az adott szerző életének és munkásságának a lényegét, érzékeltetve közben a korszellemet is, amelyben az illető élt és alkotott. A versek előtt közli az alkotó rövid életrajzát, ami sok esetben mankóul is szolgál a vers bizonyos részeinek értelmezéséhez. A legsikerültebb versek azonban mégiscsak azok, amelyeket a személyes élmény hat át, az érintettség révén többek között életszerű betekintést nyerünk a hetvenes-nyolcvanas évek életérzésébe.
Fenyvesi Ottó (hosszú)versei, átköltései és másolatai az adott személy re-poetizálására tett kísérlet mellett egyben a költészet demisztifikálását is magukban hordozzák. A remek meglátások, költői képek és hasonlatok mellett a (neo)beat szellemében fogant versciklus legnagyobb erőssége éppen az a közvetlen egyszerűség, ami lehetővé teszi, hogy darabjait művelődéstörténeti jelentőséggel bíró olvasmányos életrajzokként is olvashatjuk. Számvetés Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötete: a költő számvetése a sors- és kortársakkal, egykori barátaival és a nagy elődökkel, a mindenkori költészettel és az élettel, önmagával és a vajdasági magyar emberrel.
