Coitusszal kezdődik a regény, az aktus érzékletes megjelenítését viszont nyomban lírai futam követi: „ez a lány… maga a szűztiszta Fény, és még csak nem is tudja, ahogy ott a kandallónál melegíti messze északon megdermedt tagjait, megemelkedik az univerzum rezgésfoka, mikor rám veti gyöngyfekete tekintetét, két milliméterre a szerelemtől, két apró milliméternyire tőled, Izisz, itt ütök tanyát, itt rakok fészket, fénytollad melegít, eláradsz az ereimben, mint az erős bor, fényedből nyerem véremet, a fényednél látom az Utamat, derűs Ég hajnallik napnyugatról.” (7. o.)
Szögi Csaba vaskos regénye a test és a szellem egységben megteljesülő ellentmondásossága nyomán halad sajátos fejlődésregényként, amit a szerző a könyvműfaji megjelölésekor visszafejlődésregénynek nevez. Önéletrajzi műként kell tekintenünk erre az autobiografikus fikcióra, miként a többi Szögi-alkotásra, azzal, hogy a Kismadár a csontketrecben az életrajznak csupán a nőkhöz fűződő epizódjaira szorítkozik. Munkáról, utazásról, külső eseményekről csupán akkor esik szó benne, ha azokhoz valami nőügy kapcsolódik. A másik preferált téma az írás folyamata és célja, kezdve a kisméretű, kockás füzetektől, amelyekbe regényeit írja, a műben fölhasznált naplóktól, a kompozícióig, a nő és az írás összefüggéséig: „Téged vinnélek csakis [könyv helyett a lakatlan szigetre], könyveket pedig ott írnék – rólad. Az ég csillagos vásznára.” (84. o.)
A harmadik front, amit Szögi megnyit a regényében, a tudatmódosító szerek használata és hatása, ami elválaszthatatlan az előbbi kettőtől. „Inni már jobban tudsz, mint írni? Hát, testvér, elég nagy lendületben vagyok, ami azt illeti, mindkét műfajban.” (309. o.) Megkockáztatom, ha az alkohol, a fű, a gombák, egyebek ki nem lúgoznak emlékeket az elbeszélő tudatából, akár a közel száz regényre és kisregényre rúgó balzaci vállalkozáshoz hasonló terjedelmű történetfolyam is kipattanhatott volna elméjéből, csupán ezekre a témákra szorítkozva.
Mert aztán történt egy s más az elbeszélővel, mielőtt leült volna megírni ezt a regényt. Emberi kapcsolatok rengetege, amelyek közepébe nők, férfiak, zenészek, művészek, alkalmi szeretők és imádott szerelmek gravitálnak, a szívesen kerékpározó, de egyébként is rendszeresen utazó elbeszélőt olykor alaposan helyben hagyják, ha nem szavakkal kell csörtét vívni, ő se marad adós. A külön szerveződő mikrovilágok teljes ital- és fűkészletét fölélve azért – egy idegösszeomlással megfűszerezve – elvégzi az egyetemet, munkába áll, minden nagyon tetszik neki, amit kedvel, amit nem, az már kevésbé. Ja, hogy ez alatt az idő alatt, amíg külföldön tanult, lebombázták országát ennek a regénynek a tekintetében érdektelen. Szót sem ejt róla. Csupán arról ír, amit szórakoztatónak tart. Meggyőződése szerint a politikai eseményeket nehéz követni. Nem is szivárgott belőlük sok a naplójába, 2000. október 7-én, szombaton ennyi: „Most viszont tényleg kell írnom, mert tegnap dőlt meg végleg a hatalom. Sőt! Ki hitte volna? Fergeteges fesztivál zajlik éjjel-nappal. Tegnap nem is melóztunk.” (287. o.) Ám, hogy értelme legyen e bejegyzésnek, nyomban hozzáfűzi: „Reggel 9kor szívtam el az 1. pipát…”
Az elbeszélő az „engedd, ami jön, engedd, ami megy” zen bölcselet mentén nevelkedik a regényben, nem csinál tragédiát a dolgokból. Nem hullajt krokodilkönnyeket a magától elengedett nők után, de sírásra képes fakadni az epekedéstől. Miként már jeleztem, nála az erotománia nem epekedés, hanem vaskos realitás: „…minden tagomnak szüksége van a szexre” (160. o.), a libidó viszont érzelmi kitöréssel jár: „…a bolond szívem akkorára dagadt, hogy majd lelökte a szikrázó napot az égről.” (251. o.)
Szögi Csaba regénye rendkívül szórakoztató. A priapikus szerző még a fejezeteket is „meneteknek” nevezi, tudjuk, mire gondol.
Az erotográf szövegfolyamból már hiányoltam az alaposabb gasztronómiai kitérőket, ami végül az őzbelsőségből készített ragu receptjével mégis teret nyert a regényben.
Szögi nem engedi meg, hogy monotonná váljon az elbeszélése, hogy leüljön a narráció, ennek érdekében verseket, naplórészleteket iktat az önelbeszélésbe, egyes részeket rímes prózában fogalmaz meg.
Akadhat olvasó, aki vaskosnak, esetleg vulgárisnak találja a regényt. Nem az, de nem is egy kimondott leányregény. Ha valaki e tekintetben kivetni valót talál benne, elfelejtette, hogy a szexualitás ősidőktől alaptémája a művészetnek. Ami természetesen kitermelte ellenlábasait is, a prüdéria az V. században jelent meg Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) működése nyomán, a viktoriánus képmutatásig persze igyekeztek leplezni a bujaságot, sikertelenül. Ágoston után fél évezreddel jóval később Szent Ferenc mondta, hogy az emberi test pucér ábrázolása semmilyen regulába nem ütközik, aztán a reneszánsz meghozta a testkultusz fölvirágzását, később tiltva-titkolva ábrázolta a test gyönyörét a művészet.
És ezt miért ne tehetné ma egy Zentán élő, nagy műveltségű, rendkívül tehetséges író?
