Sűrű szövetű Bán Zsófia prózája, nem csoda, hogy a legtöbb novellahős is levegő után kapkod benne, az olvasó pedig nem ritkán úgy érzi magát, mintha egy esőerdő dús vegetációján kellene túlvergődnie. Ilyenkor sokszor bizony a macséta sem segít, az olvasó nemegyszer kénytelen megpihenni vagy néhány lépést tenni hátrafelé, és újbóli nekirugaszkodással belevetni magát a rengetegbe. Nem bánja meg, ha így jár el, mert a kellemetlenkedő bozótok, cserjék és szúrós növények indáin túl az erdő történetekben gazdag, hangulatában pedig lírai szépsége tárul majd fel előtte. Nem ritkán szinte észrevétlenül, úgy, ahogy a víz fagy. „Egyik pillanatban még folyik, a másikban meg puff, jégszobor. A vízesések is állva halnak meg, mint a fák.”
A Rio de Janeiróban született író, esszéista Lehet lélegezni! című prózakötetében hangsúlyos szerep jut a képeknek, nemcsak a szerző kiváló képalkotói képességének tekintetében, hanem olyan értelemben is, hogy több novella – köztük a címadó is – egy adott kiállítás, festmény vagy installáció alapján íródott. A mű másik visszatérő motívuma a hősök igénye a külső világ követelményeihez megfelelő belső ritmus megtalálására, olyan belső világ kialakítása, amelyben a jelen kihívásai, az elhalványodó emlékek és az odabent folyamatosan búgó csend hangjai nem okoznak fulladási tüneteket, a lélegzés kiegyensúlyozott, mint a nyugodt tenger. A kötet további jellegzetessége az egymásra vetített történetekben érhető tetten. Ez az eljárásmód több novellára is vonatkozik. A szerző néhány alkalommal az alaptörténeten belül egy másik történetet is elmond, de olyan is megesik, hogy történetmesélés közben az elbeszélő szinte észrevétlen átcsúszik egy másik történetbe, mintha átjárható párhuzamos világokat állítana egymás mellé.
A kötet tartalmilag és formai értelemben is változatos anyagot tartalmaz. Lírai és esszéisztikus jellegű, történet-centrikus, hosszabb és rövidebb novellák sorjáznak a könyvlapokon. Számomra azok a sikerültebb, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, az élvezetesebb munkák, amelyekben a történeti szál dominál, s minden egyéb irodalmi eszköz a történet elbeszélését szolgálja. Annál is inkább, mert a szerző jól el tudja kapni a különböző életszituációkat és életérzést, egy-egy monológban, visszaemlékezésben vagy helyzetleírásban sokszor az adott társadalomkép is benne van. A novellákban érintőlegesen közéleti kérdések is tetten érhetők, az író reflektál a helyre és korra, kifejezésre jut szociálisan érzékeny volta, a sorok közül pedig nemegyszer halk társadalomkritika is kiolvasható.
A novellák sokrétűségéből kifolyólag Bán Zsófia kötetét felfoghatjuk sokszínű világunk sajátos lenyomatának, amelyben az olyan komoly témák mellett, mint amilyenek a bevándorlás, a súlyos betegség, a prostitúció, az autizmus vagy a homoszexualitás kérdése, gond nélkül megférnek az ironikus hangvételű eszmefuttatások vagy az intertextuális utalásokkal átszőtt, trükkös szerkezetű kisprózák. A szerzői szándék szerint nyilván ez a változatosság teszi lekerekített egésszé a gyűjteményt, bár hajlok arra a véleményre, hogy egy formai szempontból egységesebb válogatás érdekfeszítőbb kötetet eredményezett volna. Bárhogyan is legyen, az író valamennyi hőse a szabadság lehetőségeit kutatja, s arra vágyik, hogy egy külső vagy egy belső hang kimondja: lehet lélegezni!
