Térey János Káli holtak című regénye nem kevesebbre vállalkozik, mint átfogó képet alkotni a mai magyar társadalomról. A mű belülről vizsgálva a művészvilágot, a hősök hétköznapjain keresztül tárja fel az uralkodó közösségi viszonyokat, a történelmi sorskérdések mai megítélését is boncolgatva közben.
Az első személyben íródott regény elbeszélő főhőse a 28 éves Csáky Alex, aki három éve a fővárosi Füst Milán Színház ünnepelt színésze. A fiatal színész egyszerre nyerte el a nézők kegyeit és a Jászai Mari-díjat, volt egy kis szerepe az Oscar-díjas Saul fiában, jelenleg a nagy sikerű Hamletben játszik címszerepet, a regény kezdetén pedig a Káli-medencébe utazik, ahol egy zombi-horrorfilmsorozat forgatásán vesz részt. Magánélete zavaros: van egy három és fél éves lánya, de nem él együtt a gyerek édesanyjával, egy másik volt barátnőjével játszik együtt a színházban és a készülő tévésorozatban, vannak alkalmi partnerei, szabad idejének nagy részét mégis egyedül tölti, szüleit ritkán, de rendszeresen látogatja. Az olvasó mindenről Csáky értelmezésén keresztül értesül, mindvégig őt halljuk, ő beszél folyton valakinek vagy magának a vele megesett vagy körülötte zajló eseményekről. Az elbeszélő hős folyamatos önvizsgálatot folytat, egyaránt tárja fel tapasztalatait, érzéseit és gondolatait, miközben számos társadalmi kérdésről is véleményt alkot, emellett az általa kulturális szemétlerakóhelynek titulált netes oldalakon olvasottakról, többnyire film- és színikritikákról is rendszeresen beszámol.
Csáky Alex egy mintaszerű sikeres művész-értelmiségi, az ő személyisége, karakterjegyei és társasági köre kiválóan alkalmasak a kortárs művészvilág ábrázolására, amelynek szerves része a bulvár, a kompromisszumkeresés művészet és szórakoztatás között és nem utolsósorban a korunk műfajának is nevezhető tévésorozat. A regényben a fönt említett két többszörösen visszatérő mű is jelentős szerepet játszik. A Káli holtak című tévésorozat egy korábban művészfilmekkel kísérletező rendező munkája. Röviden arról szól, hogy a Káli-medence falvainak a tizenhatodik században a törökök által lemészárolt lakói a temetőkből kikelve elözönlik a magyar Provance-ként is emlegetett csodálatos tájat, ahová manapság többnyire kirándulni, pihenni vagy mulatni járnak az emberek, és bosszút állnak korunk emberén a túlburjánzó idegenforgalomért.
A magyar zombisorozatnál nem kevésbé meghökkentő a regénybéli színházban színpadra helyezett Hamlet-előadás, amelynek cselekménye 1918 és 1920 között játszódik Kolozsváron. A rendezői koncepció szerint a regénybéli Hamlet-változatban az idősebbik Hamlet a régi, úri, Szent István-i Magyarország embere, Claudius az összmagyarságot rohasztó széthúzást képviseli, Hamlet pedig konzervatív fiatal, aki hisz a család egységében, az adott szó hatalmában, a barátságban, a szerelemben és Istenben: „művelt, européer és világlátott fiatalember, aki elsőnek fogja föl, hogy a Monarchiának vége, és Erdély a magyarság számára elvész”. Kolozsvár az előadásban az összmagyarságot sújtó veszteség egyik reprezentatív helye, a mű sajátos módon igyekszik megközelíteni a trianoni traumát, a színház nyújtotta eszközökkel reflektálni az időszerű kérdésekre.
A szerző által felvetett ötlet akár megihlető lehet valamelyik színház számára, hogy a közelgő centenárium alkalmából megpróbálja Hamlet történetét a száz évvel ezelőtti magyar közegbe helyezni, a regény szempontjából azonban ennél sokkal fontosabb, hogy a nemzeti tragédia felelevenítésével Térey markáns véleményt fogalmaz meg korunk legnagyobb „hungaricumáról”, a közösségi összefogásra való képtelenségről: „Ahogy Sulyok (a regénybeli rendező) némi kajánsággal szokta nyilatkozni, pofon ez az előadás a pántlikás-árvalányhajas magyarkodásnak, mert kifogja a szelet a vitorlájukból: nem lehet többé mondani, hogy az elitista, kísérletező művészszínház nem foglalkozik nemzeti sorsproblémákkal. BTW, a keményvonalas liberalizmust sem bírom. Ne tekintsünk senkit sovén gazembernek csak azért, mert szívfájdalommal gondol a dédapja elcsatolt szülőfalujára Kárpátalján. Amitől még a falra mászom: »Csángó mester faragta, ez a mi fétistárgyunk.« Ugyanígy: »A holokausztról szól, tehát csakis remekmű lehet.« (…) Nem azért ünnepelnek valamit, mert jó, hanem mert valamilyen ügyet képvisel.”
Térey János elbeszélő hangja mindvégig közvetlen és életszerű, a regény olvasmányossága egyrészt éppen a sodró nyelvezetnek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a mű magába foglalja vagy érinti korunk magyar társadalmának legfőbb jellegzetességeit. Többek között szó esik a színház társadalmi szerepéről és megítéléséről, a színházakban alulfizetett színművészekről, akik kénytelenek tévésorozatokban szerepelni, a múlt megítélése körüli parázs közösségi vitákról, az ellenzékiség mibenlétéről, politikusi fondorlatosságokról, a fesztiválbarát témákról (mint amilyen például a meleg migránsok helyzete), a művészetbarátok álszentségéről, a pesti szórakozóhelyekről, a bulvármédia hatalmáról, az egészségügyi rendszerben uralkodó állapotokról, a rendezetlen párkapcsolatokról, a közösségi oldalak megkerülhetetlenségéről, de a regény oldalain szóba kerül a szabadkőművesség kérdése, a színigazgató által molesztált tanítványok esete és számos tragikus hír is a nagyvilágból.
A Káli holtak rettentően időszerű alkotás, olvasás közben olykor olyan érzésünk támadhat, hogy hírportált olvasunk, mintha a szerző ahelyett, hogy minden őt foglalkoztató közéleti kérdésről publicisztikasorozatot írt volna, kreált egy háttértörténetet, amelynek keretében könnyedén reflektálhatott a számára érdekes szalagcím-témákra. Ez a regény előnye és egyben (esetleges) hátránya is. Egyetlen mai olvasó sem tud elvonatkoztatni a műbe ágyazott aktualitásoktól, sohasem „csak” a cselekmény foglalkoztatja, hanem a regény által felvetett időszerű kérdéseken is töpreng olvasás közben. A Káli holtak eme jellegzetessége nyilván sokak érdeklődését felkelti a mű iránt, amit a regény eddigi fogadtatása is alátámaszt, és ez kétségtelenül erény, kérdés azonban, hogy mennyire nehezíti majd meg a regény befogadását, ha a benne foglaltatott kérdések már nem lesznek időszerűek. Nehéz erre válaszolni, éppen azért, mert a mai olvasó képtelen a szóban forgó kérdésektől elvonatkoztatni, korlenyomatként mindenesetre a regény kiválóan működik, még akkor is, ha néha olyan érzésünk támad olvasás közben, hogy bizonyos társadalmi kérdések megítélése kapcsán a 28 éves elbeszélő hangja észrevétlenül átcsúszik a 48 éves szerző hangjába.
Olyan világban élünk, ahol az események sokszor csupán arra szolgálnak, hogy médiahírek legyenek, amelyeket aztán mindenki a saját szájíze szerint tovább értelmezhet. Világunkból eltűntek a biztos pontok, az igazság minden pillanatban megkérdőjelezhető, az értékek folyamatos átértékelődés alatt állnak. Hősei hétköznapjainak és egymás közti viszonyának ábrázolása, valamint a társadalmi kérdések kidomborítása révén Térey János regényében ezzel az állapottal szembesít, a regényben taglalt mű megoldásain keresztül rendkívül szellemesen és kreatívan vonva be a regénybe az időszerű politikai kérdéseket. A Káli holtak sorozatban használt drótkerítésről az egyik újságíró felveti, vajon a déli határzárat szimbolizálja-e, míg Szentpéterváron a trianoni szálat a Hamlet előadásban Krím annektálásának bírálataként értelmezik, főképp azért is, mert a főhős a színpadon elhányja magát (nem a rendezői koncepció folyományaként, hanem puszta rosszullét miatt, ám ezt lehetetlen elhitetni az értő színháznézőkkel). Az elmondottak tükrében felmerül a (költői) kérdés, hogy a műben elhangzó kijelentés, miszerint „[a] Káli holtak civilizációnk és emberi lényegünk elvesztésével szembesít”, vajon csak a regénybéli sorozatra érvényes, vagy önreflexív módon az azonos című regényre is vonatkoztatható. Az apokalipszishez ugyanis nem feltétlenül van szükség falvakat leromboló zombikra: a meghasonlottság, az elhagyatottság-érzet és a társadalmi megosztottság okozta lelki sivárság felér az élőhalottak pusztításával.
