Szépirodalmi és esszéírói munkái során Sándor Ivánt egyaránt a múlt és a történelem motiválja, a megértés szándéka és az emlékezés fönntartása foglalkoztatja. Ezek mentén jut el mostani regényében a XVI. századi Németalföldre, amelynek története mentén alapvető emberi élményeket, életet meghatározó szituációkat, válaszlehetőségeket fogalmaz meg a folyton megújuló, ám lényegében mégis csupán ismétlődő kihívásokra, amelyeknek a személyes létezés a tétje.
Ráadásul háború van, minduntalan menekülni kell. Fejedelmi és spanyol csapatok gyilkolásszák halomra egymást, ez a reformáció ideje, a vallási felekezetek nevében is folyik az öldöklés, a zsidókra külön rájár a rúd, de a parasztfelkelők is ritkítják az előkelőket. Nem meglepő, hogy a regény a „Fuss! Menekülj!” tőmondatokkal kezdődik, amiről később kiderül, hogy a mű összes szereplőjére és mellékszereplőjére egyaránt érvényes.
Az állandó vándorlást, menekülést, rejtőzködést ábrázoló regény háttérképeiből erősen sugárzik, hogy viszálykodások nélkül mennyire egyszerű és szép lenne az élet. A parasztok gátépítéssel szereznék vissza a termőföldet a tengertől, a hajósok hajóznának és kereskednének, a kézművesek remek portékákat készítenének, mint régen. Ennek a hajdani békeidőnek lenyomata a híres leideni egyetem, a világhírű nyomda, a holland tudósok, festők és muzsikusok sora. A rangosabb fők műveltek, szinte bölcsek voltak, nyelveket beszéltek, ismerték a történelmet, a művészeteket, és mintha valamiféle látnoki tehetséggel bírtak volna.
A regénytörténetbe elsőként lépő félárva fiú, Thomas édesapja a beözönlő katonák elől menekül el a nagyvárosból, hogy nyugalomban befejezze Hérodotosz történelmi művének fordítását, amin szakadatlanul dolgozott. Tudós ember létére cserben hagyta a megérzése, a menedéket nyújtó települést is lerohanta az idegen sereg, az apa lefejezett tetemét a fiúnak kellett elhantolnia. E tragédiát követően Thomas magához veszi a befejezetlen fordítást, és egy zsákban, vándorlása során összegyűjtött relikviákkal – az emlékezést ösztönző tárgyakkal/jelekkel magával cipeli haláláig. A zsák tulajdonképpen kolonc, de minden benne van, amire emlékezni kell és érdemes. Például Simon és Eszter tárgyi emlékeit, akik szeretettel gondoskodtak róluk, ám a vallásilag felhevített közösség máglyára hurcolta őket. Pontosabban csak Esztert, Simon önként lépett mellé a zsarátnokra. (Itt elgondolkodhatunk az emberi magatartás mibenléte fölött.)
Úgy tűnik, Németalföld nem is olyan túl tágas ország, a regénytörténetben egymáshoz csapódott fiatalok, Thomas, Jensen, Eliz, meg a többiek vándorszínházba menekítik ambícióikat és tehetségüket. Jensen eljut Shakespeare színházába, igaz, csupán a próbát láthatta, de ez hazatérte után majdnem a fejébe került. Eliz úgy csapódott a társulathoz, hogy szülei kastélyát fölgyújtották a lázadó parasztok, a ház népe odaveszett, a remekül furulyázó lány családja vesztét látva megnémult, ellenben remekül kísérte hangszerén társai komédiás vagy drámai előadásait.
A szerencsétlenségek sorozata által egymáshoz sodort fiatalok története a hitnek, a történelemnek, a művészetnek az emberi szabadság kívánásában megjelenő alkotás lenyomata Sándor Iván regényében. Az élni akarás magasztosul föl a minduntalan ismétlődő pusztítással szemben. A regényben minden a rombolás, a pusztítás folyamatosságát, illetve ciklikusságát jelzi, a tenger morajlása, a gátak elemésztése, az örökös sár, a szüntelen eső, a körkörös vándorlás, menekülés az ellenség elől, amelyről gyakran azt se tudni kicsoda, de hogy milyenek a szándékai, az kétségtelen. A lehúzó, komor természeti állapotok gyászos drapériái közepette jelennek meg a regény fejezeteiből egymáshoz csapódó fiatalok, akik színjátszásból kívánják magukat fönntartani. Csakhogy a megkínzott Németalföldön nincsen szükség drámára, mert tragédiából kijutott már mindenkinek, komédia nem kell, mert ahhoz fásultak az emberek, a bibliai példázatok földühítik az előkelőségeket, és bohóctréfákat is alig lehet már elsütni.
Van-e hatása a művészetnek az életre? A vándorszínészeket vezető Jensen meggyőződése, hogy a művészetnek önmagával kell szembesítenie a befogadót, és ennek révén jobbítania azt. A csoporthoz csatlakozó Eliz furulyaszóval kommunikál, hangszerrel azt is képes kifejezni, amire különben se lennének szavai. Szükség van-e az emlékezetre? Thomas tudós apja szerint mindenre emlékezni kell, miként Hérodotosz is állította, akit professzora meghagyására haláláig fordít ógörögből hollandra. Ez nem mentette meg a kényszerű haláltól. A már említett zsidó család abban bízott, hogy a feledés által megőrizheti életét, ez az opció is kudarcba fulladt. Mindent fel kell jegyezni és megőrizni – vallja Thomas a regénynek a Jelenések könyvéből vett mottója nyomán – „Írd meg tehát, amiket láttál, amik vannak, s amik történni fognak ezek után”. A fiú mániákusan cipeli magával egy zsákban apja fordítását, egyéb tárgyakat, amelyek az idők és a személyes megvilágosodás során tárgyakból jelekké válnak, ám az összeálló jelentés a fiúval együtt hullámsírba veszik.
Sándor Iván kiváló atmoszférateremtő. Mondatai szikárak, a mondatkezdő nagybetűk és a mondatvégi írásjelek elhagyása olyan különös hangulatot teremtenek, amely nyomatékosítja az elbeszélés képi és akusztikus világát, ráadásul az egymás sorsába gubancolódó szereplőkkel egyéni élményeik és ismereteik által mondatja el ugyanazokat az eseményeket és történeteket, ezáltal válik a közösségi emlékezet képlékeny anyaga kézzel fogható élménnyé és abból jelenséggé, majd jelentéssé.
