Nem hinném, hogy lenne ma élő magyar író, akiről többet tudnának az olvasók, mint Ferdinandy Györgyről. Aki folyamatos önéletrajzát írja szinte minden művében. Előttünk a Budapesten felcseperedő ifjú, amint harmadszor felvételizik az ELTE magyar–francia szakára, de kitör a forradalom, s ő (húszévesen) külföldre kerül. Akárha családtagként ismerjük a szüleit, a mindinkább leépülő apját, a hátramaradt otthont, aztán látjuk őt sétálni francia feleségével (majd a fiaival), megtekintjük francia nyelvű könyveit a kirakatokban, kisvártatva az érkező díjakat, elismeréseit. Közben a strasbourgi egyetemen irodalomtörténeti doktori címet szerez, s rövidre rá szemünkkel máris követjük, ahogyan az intézmény hosszú folyosójának egyik ajtaján észrevesz egy pályázati felhívást közzétevő papírcetlit, s így válik, egészen nyugdíjaztatásáig, a Puerto Ricó-i egyetem tanárává, európai művelődéstörténetre oktatva a nyugati civilizáció rejtelmeiben nem igazán jártas ottani diákokat. Ez bő három és fél évtizedet jelent a trópusokon, immár spanyol nyelvterületen. Időközben a Szabad Európa Rádió külső munkatársa, s fáradhatatlanul rója a sorokat az otthon megjelent s a távolból számára megküldött könyvekről, karban tartva így egyszersmind az anyanyelvét is. Merthogy a szigeten például mindössze négyen-öten beszélik a magyart. 1988-ban a Magvető kiadja első hazai könyvét, a Szerecsenségem történetét, majd utóbb (karibi asszonyával) ő is visszaköltözik Magyarországra. A disszidensből visszidens lesz – hogy a szóhasználatával éljünk. Munkái most már folyamatosan megjelennek, életrajzi adatai is közismertek, többek között Szilágyi Zsófia monográfiája vagy a Tempevölgy könyvek sorozatában megjelent Fortuna szekerén című szép és igényes kiadvány adattára révén.
Mi tehát mindent tudunk róla.
Ő nem tud mindent önmagáról.
Ekkor kell visszakanyarodnunk szerzőnk Mélyebbre című írásához (megjelent A francia asszony című novelláskötetében). Egy félelmetesen kritikus, bizonyos Kanters úr így felkiáltva látta el egy életre szóló jó tanáccsal a párizsi irodalmi életet akkor meghódítani kívánó, francia nyelven publikáló fiatal magyar származású írót. S mostani könyvének, a Fájó holnapok egyes darabjait olvasva Ferdinandy György ismét eljut addig a pontig (képletesen: a szakadékszélig), ahová csak meggörnyedten, védőburkokat eldobálva lehet eljutni, de ott meg kell állni, mert az még irodalom. Ha tévesen még egy lépést tesz – lehet, az már csak dokumentálás. A francia ítész eligazítását mindvégig megfogadva az időnként visszatérő kétely azért őt is foglalkoztatja. Az említett írásában gondolatmenete is efelé kanyarodva keresi a választ: „De vajon irodalom-e még, amit művelek? Néha elfog a kétség. Szép-e így, lemeztelenítve a durva igazság?” Mindenesetre: új könyvében egy sodródva bolyongó különös személy életútjáról így hántolódnak le újabbnál újabb rétegek. Ezt tükrözik jobbára a kötet első felében olvasható novellái, történetmondásra összpontosító, közvetlen hangnemű kisprózái.
A nyilvánosság számára íródott olvasónapló tölti ki a könyv fennmaradt részét, jelezve azt a csillapíthatatlan olvasói kíváncsiságot, amely Ferdinandy egyik legfontosabb jellemzője. Visszavezethető ez talán arra a bő másfél évtizednyi időszakra, amikor több száz otthonról megküldött könyvvel ismerkedett meg, s a róluk szóló ismertetői hangoztak el heti rendszerességgel a Szabad Európa Rádióban. Magyarországra visszaérkezve változatlan szenvedéllyel vállalta tovább az egyszemélyes irodalomkövető szerepkörét. Páratlanul izgalmas jegyzetelések ezek, hiszen szerzőnk – ezúttal kivételesen a sors kegyeltjeként – a kettős látás birtokában nem csak a szűkebb földrajzi környezet szempontjából ad megbízható értékelést, de a fél évszázados emigráció többletével azt is képes láttatni: tízezer kilométerről (azaz távolabbról nézve) milyen a mai magyar irodalom. Így aztán kimondhatja: „A mi irodalmunkból nem a nagy művek hiányoznak, hanem – sokkal inkább – az önismeret.” Máskor fáradhatatlanul igyekszik menteni minden értéket, ami az emigrációban született, megemlékezve a köztudatba gyakran be sem kerülő (egészen kiváló, de elkallódó) írókról, művekről. Merthogy sok minden hiányzik az egyetemes magyar irodalom térképéről. (Különösen, hogy a nyugati magyar irodalom története – mily fájdalmas mulasztás – meg sem íródott.) Majd az élő irodalom ütőerén tartva ujját kutat értékek után, értékrendet is felállítva; így szól elismerően például Bodor Ádámról, vagy éppen Gion Nándorról és Terék Annáról. Az olvasmányélményeiről szóló személyes vallomások mindenképpen a kötet szerves részét képezik, hisz az életében sincs ez másként. Egészében véve pedig a kötet jelzi szerzőnk változatlan alapállását, amelynek kiindulópontja a valósággal való szembesülés kényszere. A tiszteletkörei ennek jegyében folytatódnak.
