Csillagász szeretett volna lenni. Vállalni soha véget nem érő feladatokat. Egy korai versében meg is állapítja: a csillagszámolás jelzi, hogy élünk. Társalogni a végtelennel – ez volt tehát a vágya. De mihez kezdjen egy falu egy csillagásszal? Luxus lett volna ez Csókának. Így aztán jogra iratkozott. A belgrádi egyetemi évek után Újvidéken ezen a pályán haladt, majd egy oldalösvényen besétált az irodalomba. Meg a csillagfény nélküli közéletbe. Mindenképpen egy másik közegbe. A Száz panasz és más versek című, életművét prezentáló kötete belső borítóján látható képeket valószínűleg ő válogatta, vagy beleszólhatott a szelektálásba, nos, ezek a képek tükrözik Fehér Kálmán igazi otthonát: Újvidék, a Forum-ház, a Kiadó. Irodalmárok, barátok között. Mellesleg: a fotókon láthatóak közül már csak alig néhányan az élők sorában – egy lezárt világ. A Csókai breviárium pedig, legvégül írt verseivel, maga a búcsú. Sallangmentes elköszönés, merthogy a felhalmozódott bölcselet az érkező alkonyatban kerül minden cikornyásságot, túlmagyarázást, szépítést. Szerzőnk már nem a csillagokat kémleli. Elegendő kitekintenie az ablakon, felfedezni apróságokat a járókelőkön, hiszen ők népesítik be a földrajzilag amúgy zsugorodó térséget. Amely azonban minden titkot elárul. Költőnknek az elégiára hangszerelt szóhasználata hol kesernyésen fanyar humorú, hol szelíden elfogadó, hol azonban – korábbi életszakaszokat megidézve – még szenvedélyesen harsogó. A regiszterek közül legállandóbb talán a cinkos mosoly, hiszen az élet is az ilyesfajta történeteket, eseteket szállítja futószalagon, minthogy ma is derűt csal arcunkra a kép: az egykori cégigazgató, folyóirat-főszerkesztő, az Új Symposion első nemzedékének jeles tagja, egyetemi oktató és bangladesi nagykövet nyugdíjasan szülőfalujában hosszú hónapokon át juhászkodik. Persze, valójában nem is olyan mulatságos mindez, ha felfigyelünk egy interjúrészletre. Kálmán ezt mondja: „Sosem féltem a munkától, fiatalon, már gyermekkoromban dolgoztam a földeken; sőt szerettem is lóval szántani, vetettem, kaszáltam, tizenhét éves sem voltam, amikor cséplőgéphez szegődtem el.” Kínálkozó kuriózuma ellenére most ezt a juhászságot is pusztán amiatt említjük, hogy e példával is láttassuk: nem történik semmi rendkívüli, csupán – egy hatalmas kört megtéve – a végpont visszatér a kezdőponthoz, ám az irodalom ekkor már semmiképpen sem holmiféle tisztaszoba, hanem maga a lelepleződött valóság, a teljes jelennel és a nem szégyellt emlékekkel együttesen. „Nem gyötörnek már fennkölt ideák, / a zablától vérhabos / eretnek angyalok” – jegyzeteli költőnk, majd egy másik versében megtoldja a végelszámolást: „Minek bezárni az ajtót? / Aki akarja, úgyis kinyitja. / Minek a lakat? / Le lehet verni. / Minek bujdosni? / Úgyis rád találnak.” Majd felemeli tekintetét, és ezt látja: „Kisebzett felhők / nyílnak szét. / Tisztul az ég!”
Minden kitárul tehát, s e szabaddá váló térben széles sorokban hömpölyögve vonulnak a testamentum szereplői, élők és holtak, köztük Stefi, a templom kántora, a toronyban kukkerozó Mirko, amott meg „a mi Grétink” lépdel. Így halad el a menet „fenyőfák és virágzó útszegélyező bokrok sétaútján” a Léderer-kastély felé, megkerülve „a téglarakás melletti szilvafát”, bekandikálva az udvarokba, ahol már tavaszra vár fűrész és balta, javításra a rozoga kilincs, mesterére a háromlábú suszterszék. Kitűnő időpont ez a záróakkordos alakváltásra, s honi irodalmunk egyik legjobb költője él is az alkalommal: „Lebontottam a teraszt, / körös-körül épített falat. / Szabaddá tettem / a kert felé a kilátást. / Így a kert is az enyém lett! / Vagy én lettem a kerté?”
A szláv eredetű zsolozsma szó szolgálatot jelent, Fehér Kálmán törekvéseire, életcéljának meghatározására ez a fogalom tökéletesen ráillik. A breviárium imádságokat tartalmazó zsolozsmáskönyv, egy másik jelentése szerint ugyanakkor egy író, költő műveiből jellemző szemelvényeket, idézeteket tartalmazó kis alakú könyv. Ezúttal talán mindkettő: költőnk ránk testált öröksége, végakaratának imáival.
