Azzal kezdődik, hogy az elbeszélőt a felesége elküldi a közeli gyógyszertárba két steril pohárért, mert másnap a férfinek az urológusánál kell vizeletmintát hagynia. T. Olivér, aki korábban T. Orbánként szerepelt a Tolnai-művekben, illetve Tolnai Ottó egyedül, illetve akár mindhárman együtt – ugyanis mindvégig nem derül ki bizonyosságot érdemlően az elbeszélő személye – elindul a patikába, majd mint egy végtelen körmondat alanya, elkóborol térben és időben egyaránt. Fizikailag Palics utcáiról a magyar országhatárig jut, onnét fogdába, börtönbe, pszichiátriára kerül, majd, mintha mi sem történt volna, haza a Homokvárba, időben pedig bár egy évszázadot jár be. Ennyi a kerettörténet. A könyv 380 oldalához mérten nem különösebben sok. Az viszont, amit a narrátor az olvasóra zúdít, lavinaként sodorja maga előtt mindazt, amit Tolnai élményként halmozott föl emlékezetében és az emlékezést, a történetmondást segítő irkákban, noteszekben, papírlapokon, fecniken, megspékelve a szeméttelepen, bolhapiacon föllelt „kulturális hagyatékkal”, könyvekkel, szerzőkkel, különös figurákkal. Bevezetést nyerünk egyebek mellett például a kéménytisztítás tudományába, a redőnyszerelés művészetébe, s olybá tűnik, hogy az elbeszélőnek azért kell kényszeresen beszélnie, hogy újabb és újabb képzettársításokat generáljon, nála ugyanis valóban minden mindennel összefügg.
Ennek jegyében mond óriásmonológot a határőrségen, olyan elsöprő intenzitással, hogy a kihallgató tiszt helyében bárki más beleőrült volna a parttalan fecsegésbe, nem különben rabtársai a vizsgálati fogságban, a pszichiátrián pedig egyik kezelő-megfigyelő orvosa kényszerzubbonyt adat rá, és – korántsem véletlenül – rózsaszín flastrommal leragasztja a száját. Az elbeszélő továbbra is hadovál, miközben az első és a harmadik személyű szólam között egyensúlyoz, elmesél valamit, majd hirtelen ugyanarról harmadik személyben szól, mintha magázná önmagát. Összeszálazza, mintegy nemezeli az elbeszélő, legyen az bárki is, szövegeit, Közben Palics és Szabadka múltjából átszivárognak a történetekbe az egykori jeles személyek, történések, események, a jelen figurái és pillanatai közé, a mesébe fogott halott és élő alakok és fölidézett történetek hitelesíteni kívánják a narrátor csapongó, alakváltó szólamát. Állandóan visszatérő név Magyar László történészé, föltűnik Hovány Lajos vízmérnök, Benes József képzőművész, Arcson Rafael színművész és sokan mások, név szerint, akár anélkül említve. És természetesen nem maradhatnak el az elbeszélőnek a korábbi palicsi történeteiből ismert kilátástalan és szerencsétlen palicsi infaustusai, és szabadkai lumpenjei, köztük Regény Misu, Palicsi P. Howard Jenőke, Cziprián, Kofga Ferike, Szerafim-Pöcök, akik zömmel T. Olivér alteregójának képzelik magukat és olykor belepofáznak az elbeszélésbe, egyébként jól megférnek a történetekben fölbukkanó Sinkó, Csáth, Kosztolányi, Pilinszky, a szobrász Baranyi házaspár, az Afrika-kutató Vojnits Oszkár, Penavin Olga nyelvészprofesszor, a fekete retket reggeliző állomásfőnök asszony, és a mumifikálódott magyartanárnő virtuális környezetében. Ebben a zártnak tűnő, valójában végtelenül nyitott regényvilágban föltűnnek az illegális bevándorlók, a migránsok, vagyis naprakész a történetmondás, a csavar viszont abban van, hogy az elbeszélő, T. Olivér rájuk lehetséges utánpótlásként gondol, amivel föléleszthető lenne a környék feledésbe ment gyeplabda-kultúrája, Szabadkán hajdanán tíz gyeplabda klub működött. Az újabb kori csapatszervezés azonban mindössze egyetlen T. Olivér megvalósulatlan álmaiból, olyan, mint például a Fiume–Konstanca vasútvonal működtetése, amelyen bármely irányban utazva mindig a tengerre érnénk, azzal, hogy az egyik azúr, a másik meg fekete, mint az állomásfőnök asszonnyal egyetemben elfogyasztott retek.
A regényíró – bár tudnánk, melyik alteregója – már a mű első, a könyv hetedik oldalán – figyelmeztet, hogy nem lesz egyszerű dolga az olvasójának: „mi ugyanazt mondjuk, ugyanazt multiplikáljuk, ez az, éppen ez, ami őt őrületbe kergeti, nem sikerül ugyanis tetten érni bennünket, tetten érni, éppen melyikünk is beszél, melyikünk is ír per pillanat”. (7.) Az elbeszélő, ez esetben T. Olivér csóró kibicnek tartja magát, vagy mégis inkább mesefának, aki „mesélés közben szerkeszti át a szövegeket, pontosít itt-ott, hozzáad, elvesz, újra hozzáad valami egészen mást, hogy végül teljesen váratlanul letörölje az egészet”. (16–17.) A poétikai kérdésekkel megbízott alteregó, Regény Misu a könyv 86–87. oldalán szemére is veti az elbeszélőnek, hogy képtelen céltudatosan fogalmazni, ehelyett kóvályog, mint gólyafos a levegőben. Gyakran ismétli egy-egy gondolatát, mondatát. Az ismétlés retorikájának eszköze, ami esetében a történet továbbmondhatóságát készíti elő.
Végül persze minden összeáll, vagyis mégsem. Nem lesz a szövegből hagyományos regény, hiszen ehhez a két steril pohár kevés, a mű oldalain összeszálazott, összenemezelt szöveganyag viszont a következő kérdés után: „Ennyi volt, kérdem. Ez volt? Az életünk?” (345.) ténylegesen regénnyé lesz. Csak nem Palics (és részben Szabadka), hanem Tolnai Ottó nagyregényévé, ami minden semmisséget és jelentőset beirodalmazott, és az elbeszélőn átszűrve teremti meg és zárja letehetetlen olvasmányba Palics (és részben Szabadka) imaginárius világát.
