Az apák és fiaik ambivalens kapcsolata nem csupán a fiktív irodalom egyik kedvelt tematikája, hanem az ősepika tárgya is. Gondoljunk csak a judeo-keresztény teremtéstörténet Ábrahámjára, Ádám huszadik, Noé tizedik leszármazottjára, az egyistenhit megalapítójára, és fia, Izsák történetére. Ábrahám nem volt zsidó, mert csupán ő utána jött létre a judaizmus, az iszlám, a kereszténység és a Bahá’i vallás, mindegyik Ábrahám nyomán, aki fölvállalta, hogy az egyetlen isten melletti tanúságtételül föláldozza önnön gyermekét, Izsákot. Ebben maga az Úr akadályozta meg, azzal, hogy az egyes források szerint 25, mások szerint 37 esztendős fiú helyébe egy áldozati kost adott Ábrahám prófétának, Izsák pedig egy nemzet szülőatyjává lehetett. A görög teremtéstörténet is hemzseg az atya-fiú kapcsolatok problémás eseteitől. Kiemelkedően jellemző Kronosz, Zeusz apjának története, ami kifejező példája a generációs ellentétek megjelenítésének, amit a mondák az istenek viszálykodásának érzékeltetéseként fogalmaztak meg. Kronosz ugyanis Uranosz és a földanya, Gaia gyermeke volt, a tizenkét titán legfiatalabbja, aki anyja megbízásából egy anyja szülte sarlóval lemetszette apja férfiasságát, amikor az ismét Gaiához közeledett. Azért, mert Gaiának elege lett abból, hogy Uranosz az általa nemzett titánokat a Tartaroszba, a föld mélyére űzte, mert nem bírta látni rútságukat és tűrni erejüket. Az ősanya a pokolmélyi kínoktól tartva nem volt hajlandó újabb gyermeket vállalni, és a születésszabályozás radikális módját legkisebb fiára ruházta át.
De Kronosz is mákvirág volt az isteni-félisteni környezetében: saját gyermekeit fölfalta, majd egyik csemetéje a Tartaroszba taszította, és persze szövődik tovább a mitológia, miként végtelen az apa-fiú (anya-fiú, anya-lánya) viszonyok szivárványos, vagy szürkeárnyalatos megjelenése az irodalomban (meg az életben, de erről a lapok bűnügyi rovatai mondnak többet). Persze hozzá lehet még gondolni Oidipusz thébai király történetét, aki megölte apját, aztán meg anyjával hált, mintegy tudatlanságból, de ez már a drámává csúcsosodó családi viszonyok őspéldája.
Ebből az irányból olvastam, értelmeztem Beck Tamás: Isten szemtelenül fiatal című novellagyűjteményét. Ebben kétségkívül befolyásolt a kötet címe, illetve az első ciklus címében megjelenő apafigura (Időm apámmal). Ez persze kizárólagosság lenne a megközelítésemben, ha a rossz apa mellett ne figyeltem volna a káprázatosan megjelenített, szétcsúszó emberi viszonyokra, a vigasz hiányára, a személyiségek belső torzulására és a lelki, idegi sérülés, az elboruló elme következményeinek külső megnyilvánulására, nagyszülők, szülők és nevelők által elfojtott szexualitás következményeire, a fájdalmas történésekre mindvégig.
A Szürkezóna ciklus a skizofrén tudat kivetülésén és hallucináción át, ugyancsak emberi kapcsolatokat tárgyal (ezekből se hiányzik a brutális, zsarnoki természetű apa képe, miként a történetekben gyakran szereplő, azonnali és tartósabb nyűgöket okozó szúnyogok), ám nem csak itt, a pszichiátrián vetődik föl az emberi entitás megtöbbszöröződésének jelensége. Az előző ciklus egyik darabjában olvashatjuk: „Van ’Anya, aki jókedvű’, ’Anya, aki rosszkedvű’ satöbbi. Ezek a variánsok külön személyeknek tekintendők.” Szerintem is.
A következő két ciklusban is (Sede Vacante; Csíl) sok a „rosszkedvű” ember, mindegyik egyedi figura, a köréjük fonódó történetek meglepőek. Szerintem Csáth Géza és Cholnoky Viktor zsenialitása és stílusművészete folytatódik ezekben a novellákban.
Beck Tamás kiváló elbeszélő, és a novellában megtalálta az alkatának megfelelő formát. Történetei rövidek, egyetlen felesleges mondat se terheli őket, és az elbeszélés mindig meglepetéssel szolgál. Olyan könnyen olvashatók, akár egy laza újságcikk, mondjuk egy színes beszámoló, miközben hatalmas és hiteles ismeretanyagot hint el bennük a szerző, kezdve a filozófiától az orvosi és gyógyszerészi ismereteken át a beteg ember tudata állapotrajzának hiteles megjelenítéséig.
S itt jutottunk el a legfontosabbhoz, a mondatokhoz. Amilyen ügyesen szövi történeteibe ismereteit az elbeszélő, olyan finomak és egyben súlyosak a mondatai. Ezért inkább azok közül idézek végül néhányat, mint hogy az elbeszélések alaphelyzetei közül sorolnék föl valamennyit. „Ha Dante pokla valóban örökös alkonyat, a depressziósoknak az maga a mennyország” – adja meg a diagnózist röviden, de máshol is hasonlóan komor és költői: „Csupán az ő lakásának ablakaiból áradt kifelé nyomasztó, kísérteties sötétség. Mintha nála születne az éjszaka.” Vagy: „Akkoriban kezdtem el félni a haláltól: még az elalvásra is úgy tekintettem esténként, hogy egy hatalmas ág törik le éppen a családfámról.” Gyakran szinte szentenciákat fogalmaz meg: „A halottak számára nagy kiváltság, ha eszébe jutnak az élőknek.”, „A halálfélelem tart életben!”, és még egy: „Ne törekedj az örök boldogságra, mama! Tönkreteszed magad!”
Minden komorsága, olykor groteszk hangütése mellett „könnyű” olvasmány Beck Tamás könyve, márpedig azért, mert nagyon jól megírta történeteit. Csodálkozom is, hogy korábban nem futottam rájuk, de így bár egyben olvashattam őket.
