Egyfelől többet vártam Szilasi László könyvétől, és kevesebbet kaptam, másfelől kevesebbre számítottam, és többet kaptam. Bizonyára nehéz lesz ezt az ellentmondásos állítást föloldanom az olvasó számára, de igyekszem. A korábbi, Szentek hárfája (2010) című regénye földbe döngölt, az intellektuális krimiként meghirdetett könyv óriási nyelvi teljesítmény, a bűnügyi vonulata mindössze az intellektuális háttér narratív kibontását szolgálja, és ezeket a tartalmakat minden szereplő magában hordozza, képzettségétől és társadalmi pozíciójától függetlenül. A jócskán szétszálazott történet végül pixel-pontossággal áll össze, ágyazódik be a fölvonultatott ismeretanyagba, a hely-, művelődés- és művészettörténet epizódjaiba, a nyelvi ornamentikát feszesen támasztja az ábrázolás precizitása. Röviden szólva: zseniális munka, amit a kiérdemelt Rotary Irodalmi Díj is igazol.
Következő, A harmadik híd (2014) az előzővel szemben nem a múltból, hanem a jelenből táplálkozik, és Árpádharagos (Békéscsaba) helyett Szegeden játszódik. Dimenzióját a jelen idejű történések és a társadalom peremére szorultak, a hajléktalanok, illetve a velük szembesülők létvilágának elszakadása adja meg. Itt is van egy, a történetmondás ürügyéül szolgáló gyilkosság, művelődéstörténeti és egyéb, a narráció építésében hasznos hordalék, de a miliő a misztikusból a realisztikusba váltott.
Az Amíg másokkal voltunk is ez utóbbinál horgonyzott le, a misztikum és a mítosz inkább a központi alakok gondolataiban jelenik meg, mint az elbeszélő nyelvben. Ezt, mondjuk, hiányolom a szövegekből, viszont kárpótol érte a korábbiakból átörökített tárgyi és nyelvi precizitás.
Elöljáróban el kell mondanom, hogy a kötet három részben három író-költő egy-egy életszakaszát taglalja, Mihályét [A rekonstrukciós város (Hasonlatok)], Móricét [Temetési dicséret (Mitológia)], Györgyét [Ballet d’action (Betoldások)]. Arról egyetlen szöveghelyen se esik említés, hogy Babitsról, Jókairól és Bessenyeiről van szó, pedig igen. Meg ismét városokról, településekről, Szegedről, Jókai forradalom utáni bujdosásának színhelyeiről és Tiszabercelről. Nem regényben és nem is kisregények füzérében, hanem epizódokat kiragadván a történésekből, és azokat a szerző sajátos elbeszélői nyelve és időkezelése által olvasmánnyá lényesítvén. Babits, a magyar- és latintanár szegedi évei előtt, „Előző álláshelyéről, Bajáról gyakorlatilag elmenekült. Vőlegényt csináltak belőle a családinak színlelt bacilusok, kis híján férjet. Összetolt ágyak, szecessziós íróasztal, hullámvonalas, modern sifonok, nyiszlett tamariszk, jaj, Istenem. Aztán a rácok elvitték a rózsákat, és ő messzire menekült a vicinálissal a csíkos nadrágjában: ide. De legalább nem kellett minden este preferáncot játszania gálában az iskolaigazgató úrral.” (23. o) Nem azért idéztem e pár sort, mert Babits is valami módon a szívem csücske, aki annyira papírszerű és áttetsző volt, hogy egyik tanártársa szerint „szülei a Biblia lapjai közül rázhatták ki annak idején”. (22. o.) Mintha könyvek párosodásából született volna, mint a kor íróinak, tudósainak zöme.
Az elbeszélés módja a fontos itt.
Szilasi úgy kapaszkodik elbeszélésének tárgyába, mint kopó a zsákmányába, nyomoz utána, teheti is, civilben a régi magyar irodalom és Jókai életművének avatott kutatója.
A szegedi események képbe hozzák Babits mellett Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, a Nyugatot, a várost, iskoláit, tanárait, irodalmárait és betűvetőit, sajtóját, előkelőségeit, főbérlőit. A realizmus és tárgyilagosság mögül viszont nem tűnt el a látomásosság sem: „Néha csak azért kászálódott ki a vackáról, hogy közelről hallgathassa meg a Dömötör-templom éjféli harangszavát. A levegő üveggé fagyott. Amit megérintett, átlátszóvá változott. Kristályelemekből állt az óraszerkezet, ütötte az is a csengő tizenkettőt. Aztán a templom tollászkodott egy kicsit, majd a szárnyai közé húzta torony-fejét, és többmázsás szárnyainak széles csapásaival felrepült. Mihály nem szólt, gyorsan hazaindult, hogy az épület zavartalanul szállhasson reggelre vissza, ne ijedjenek meg az emberek.” (70. o.)
A történetek hősei meghasonlottak, számkivetettek, folytonos önvizsgálatot tartanak, keresvén helyzetük okát és okozóját, és mindannyian az isteni akaratot fürkészik. Bessenyei például így: „Itt van ez a mindig régi, de nekem most még nagyon új Világ. És itt van ez a mindig új, mégis mindig régi Én. Eddig csak azt akartam megtudni, hogy Istenhez képest mit tegyek. Isten azonban nincs, nem létezik. Utánajártam, nem lesz ott az almafám alatt. Eljött az idő. Most már meg kell kérdeznem, hogy Isten nélkül ki vagyok.” (281. o.) Móric mondja egy másik helyen: „Egyébként halál nincs is. Csak a világok változnak.” (191. o.) Mondhatnánk, megszállottságuk, hogy élni nem kell, írni kell!
A történetek a külső időbehatárolások ellenére csaponganak az időben, ezáltal épülnek elbeszéléssé.
Én rengeteget jegyzeteltem a könyvben, különböző színű szövegkiemelőkkel, füzetbe tollal. Nem az irodalomtörténeti csemegéket, amelyekkel a tankönyvekben és tanulmányokban aligha találkozni, hanem az írónak a hősei szájába adott gondolatait. Számomra mégis megadta a várt többletet, nyelvében, tapasztalatában, precizitásában és szellemiségében egyaránt.
De utolsó figyelmeztetés: aki regényt olvasna, ne ezt a könyvet vegye kezébe. Aki szellemi feltöltődésre vágyik, mégis. Bár már nem tudom, mi az, ami regénynek mondható, de azt sem, ami nem mondható regénynek.
