A szerző korábbi, Boldog Észak című regényének egyetlen elbeszélője Aimé Billion, aki egynegyed vietnami, egynegyed francia és felében afrikai vérből született benini fiatalember. Ő meséli el, miként élt Nyugat-Afrikában, és miután harmincnyolc évesen kijutott Franciaországba, majd onnét Norvégiába, hogyan lelte meg önazonosságát, otthonát és szerelmét. A következő, Megint hazavárunk kötet elbeszélője már nem ennyire egzotikus figura, közép-európai, magyar, úgy hívják, Kun Árpád, vagyis mint a szerzőt. Tehát személyes elbeszélésről van szó. Vagy mégse igazán, hiszen a szerző és az elbeszélő mégsem azonos, az utóbbi fiktív alak, aki szavai révén igyekszik rekonstruálni szerzője életét, vagy életszakaszát, mert a szerző bevallása szerint nem igazán büszkélkedhet memóriájával (én közel kilencszáz oldal után se látom, mi baja lenne Kun Árpád memóriájának, de ez is a fikció része). Végtére nincsen nagyobb különbség az előző regényhez képest, hiszen abban Aimé is mesél, pontosabban önmagát adja, saját magát fedi föl. Ezen túlmenően még sok a hasonlóság. Mindkét regény hőse és egyben elbeszélője elhagyja otthonát, ugyanazt az utat járja meg Franciaország és Norvégia között, mindketten több nyelven beszélnek, idegrendszerük finoman rezdül a benyomásokra. Amíg Aimé apró korában véletlenül megmérgezte magát, és csak a varázsló nagyapja menthette meg a biztos haláltól, addig Árpád óvodás korában az apja megmérgezését tervezte, hogy így kiküszöbölje a problémát a családból, és feleségül vehesse saját édesanyját. Se a mérgezésből, se a frigyből nem lett semmi, miként Árpád Rudi bátyja se robbantotta föl hetedikes korában az iskolát, noha három tárgyból is bukásra állt.
Sorolhatnám a hasonlóságokat és egybevágóságokat hosszan, az idősíkok egymásba ékelését az elbeszélés során, a részletes és gazdag leírásokat, a szeretet és a gyengédség uralkodó vezérelvét, el egészen odáig, hogy mindkét regény szinte azonos terjedelmű, de a legfontosabb, hogy az író Kun Árpádnak megint elképesztően jó mondatai vannak. Úgy ír utazásairól (családosan a rozoga Suzukin, idegenekkel az Orient Expresszen), hogy a legkisebb és legmellékesebb semmisség történetté terebélyesedik, gyermekkoráról, hogy a szöveg az önéletrajzúság fölé emelkedik, narratívája tömény szépirodalom, jelentsen is bármit ez a kifejezés, számomra például annyit, hogy nagyon jó, élvezetes, lebilincselő. Korábbi könyvét a megjelenése évében az esztendő legjobb magyar regényének éreztem, és ezt az értékelést a jelenlegivel kapcsolatosan csupán azért nem kockáztatom meg, mert nincs rálátásom a teljes tavalyi regénytermésre, illetve időközben olyan próza-poétikai törekvések is szövegekké szerveződtek, amelyek keményen megkérdőjelezik a novellafüzér és a regény közti határ érvényességét, így nem lenne se ildomos, se hiteles az egymástól különböző prózaalakzatok egymáshoz viszonyítása. Az viszont kétségtelen, hogy Kun Árpád kiváló szerző, elbeszélő, de regényhősnek se utolsó. Megnyomorítja saját ujját a seregben, hogy eltávozást sarcoljon ki, ami alatt fölkészülhet bölcsészkari fölvételének harmadik rangadójára, akkor szerez jogosítványt, amikor már erősen indulna a család Norvégiába, ahol majd ápolóként és takarítóként keresi meg a kenyerét, nem átall CD-ket eltulajdonítani, egyéb apró bűnök se idegenek tőle. Vagyis hétköznapi ember. Annyiban más, hogy a maga hétköznapiságából regényalakot fikcionál.
Ki ne élvezné a hosszú vasúti utazás leírásának részletét, ami során egykori honfitársunkkal is megismerkedik: „Negyedóra konyakozás eddegélés után kiderült, hogy a vörös hajút Jacques-nak hívják, orléans-i építészmérnök, az anyja spanyol nő, az apja jugoszláviai zsidó, és látogatóba utazik belgrádi nagyanyjához. […] Ő azt mesélte el, hogy a szerbiai NATO-bombázások apropóján fedezte fel magának a belgrádi nagyszüleit, akik az egyik bombariadót nem hallották meg a süketségük miatt. A nagyanyja ebédkészítéssel foglalatoskodott a konyhában, neki nem esett baja, a nagyapja viszont a nappaliban ült, ahol a szomszéd házra hulló bombától úgy kilengett a kristálycsillár, hogy végül leszakadt, és agyonütötte. Ami csak első hallásra hangzik rémesen, ebben az esetben azonban egy jól eltalált civil áldozatról beszélhetünk, mivel a nagyapa világéletében a jugoszláv kommunista párt egyik kulcsfigurája volt, és nacionalista uszítóként nagy felelősség terhelte Szerbia kilátástalan helyzetéért, privátilag pedig a fia, Jacques apja sorsáért, aki az ő atyai hatalmaskodása elől menekülve disszidált annak idején Franciaországba.”
Árpád meg Bori, valamint gyermekeik, Mihály és a csecsemő Erzsike könyvoldalak százain át utazik, hogy megérkezzen Norvégiába, ahol a regény megjelenésekor már egy évtizede élnek. Árpád közben történetről történetre váltva idézi meg Sopronban töltött gyermekéveit, fiatalkorát, előző házasságát. Így összefoglalva az elbeszélteket, olyan, mintha valaki lyukas mogyorót forgatna a tenyerében, ám az elbeszélés tarka, színpompás és élvezetes szövedékké terebélyesíti a hétköznapi történéseket. Ez veti föl a kérdést, hogy ha valaki ilyen sziporkázóan számol be a vele és körötte zajló eseményekről, mikor volt ideje élni? Másfelől közelítve: ha ennyi energiát fektetett a múlt megidézésére, milyen intenzitással fogadja be a jelent? Mindenképpen a szeretet és a boldogság gazdag átélésével – válaszolnám meg a költői kérdéseket. Meg azzal, hogy Kun Árpád is megadja a maga feleletét, hiszen a Megint hazavárunk szerkezetileg az utazás regénye, ide-oda mozognak benne a történetek, tartalmilag viszont a megérkezés regénye, íve mindössze a Norvégiába érkezésig vezet.
Akkor hol is a boldog északon eltöltött évtized – személyes, nem Amié Billion szájába adott – története? Két, legfeljebb három évet adok, és elénk kerül. Vagyis: Kun Árpád, hazavárunk.
