Már az is eleve megnyerő, ahogy Vathy Zsuzsa elbeszéli könyve születéstörténetét, azt, ahogy naplóírás helyett cédulaírásra adta a fejét. Írói programjává tette, hogy egy-egy különálló papírlapra leírja az adott napon megélt eseményeket, benyomásokat, emlékezéseit, töprengéseit, majd e lapokat, cédulákat fiókba rejti. Néhány cédula megírását követően újabb elhatározásra jut, nekilát újra felfedezni Weöres Sándor költészetét, és verseiből idéz a cédulákon, olykor jelöletlenül másol be verssorokat saját mondataiba. „Húsz évvel ezelőtt Pszicho nem gondolta volna, hogy Weöres versei ilyen nélkülönözhetetlenek lesznek számára. Egy-egy pillanatról, egy-egy érzésről mindennél többet mondanak el, és a létezés teljessége éppen annyira fontos számára, mint hogy hajnalban, disznóöléskor milyen hangok hallatszanak a falu utcáin” (14. cédula. Hétköznap; 54) – írja Weöres műve befolyásának hatásáról, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy elbeszélője a költő legendás Psychéje nyomán kapta a Pszicho nevet, bár Robert Bloch azonos című regénye, amelyből Alfred Hitchcock rendezett filmet, vagy Bret Easton Ellis Amerikai psychója, amelyből Mary Harron készített mozit, téves képzettársításokra is lehetőséget ad. Vathy Pszichója természetesen nem sorozatgyilkos, mint Norman Bates meg Patrick Bateman, de lényegében Lónyai Erzsébetnek (Psyché) nem igazán rokona, hacsak nem a lélek és az érzelmek vonalán. A 4. cédula. Kicsoda Psziho? című, a könyv legrövidebb szövegében Weöres hősnőjével szemben a kitárulkozás helyett csupán dilemmákat fogalmaz meg: „Kicsoda Psziho? Ki vagyok én? Saját magamról semmit se tudok mondani? Nem akarok?” (21) A következő fejezetben (5. cédula. Az én üvöltéseim) viszont a hol első, hol harmadik személyben megszólaló elbeszélő a szerző önéletrajzi összefoglalóját fogalmazza meg, és innét válik világossá, hogy Pszicho voltaképpen nem egyéb, mint maga a megtalált elbeszélői nyelv: „Már tudtam, ha rátalálok a nyelvre, és el tudom mondani, amit szeretnék, szabad leszek. Szabad, mert a munkám és az örömöm forrása ugyanaz.” (25)
A Weöres-párhuzamokat viszont még nem merítettük ki. Az elbeszélő jelzi, hogy közel él a Vásárcsarnokhoz, ami már azáltal ihlető forrása, hogy egyáltalán létezik. Nem csoda, hogy ez a fontos terep elnevezése bekerült a cédulákból összefűzött kötet címébe, az még kevésbé, hogy a Weöres által használt, az élet vásárcsarnoka formában, amit a költő A teljesség felé című könyvében használt, és Vathy Zsuzsa is idézi.
A cédulákon élettörténet-szeletek, teljes sorstörténetek sorjáznak, több visszautal a szerző korábbi könyveiben elbeszéltekre, hangsúlyosan bukkannak föl az önéletrajzi vonatkozások, a Társ megjelenése, a család, az együtt korosodás, a Társ elveszítése, egykori barátok megidézése, valamint a méla töprengések lenyomatai, olykor mindez együtt: „…az ő életük pedig lassan átfordult egy másik szakaszba. Amikor az ember nem azon töpreng, mi szeretne lenni, hanem hogy mi nem volt még? Mit mulasztott el, ami fontos lett volna, mit tehet még?” (12. cédula. Tíz, húsz, harminc év; 46)
Ezek a bensőséges, érzelmi szálakkal átszőtt történetek között egymás után bukkannak föl a diktatúra és a kirakatperek áldozatainak sorselbeszélései, amelyek görcsbe rántják az olvasó gyomrát, de nem telepednek rá a könyv kedves, közvetlen, tépelődő, egykori emlékeket előhívó, a mindennapjaink jelenségeire szociális és lírai érzékenységgel reagáló céduláinak hangulatára.
„Pszicho, vagyis én” – írja Vathy Zsuzsa a könyv 88. oldalán (24. cédula. Pizzafutár), tehát Pszicho a szerzői entitás megjelenítője, ennek megfelelően, miként már utaltam rá, az elbeszélő első és harmadik személyben beszél egyazon történeten belül, ennek folytán mintha belülről hallanánk gondolatait és kívülről látnánk cselekedeteit, és mindezt egyszerre.
A könyv 44 cédulát fog egybe, némelyik egymáshoz kapcsolódik, mások korábbi novellákra utalnak vissza, de a töredezettség és a viszonylagos egybefüggőség mellett egyértelmű, hogy egy szabályt kerülő lírai napló lapjait forgatjuk, amelyek ugyanolyan lebilincselők, mint a keletkezéstörténetük. A cédulákon váltakozó derűs és komor történetek nyomán jutott eszembe Adamis Anna dalszövegének címe: „Hány cédula egy élet?”
