Maurits Ferenc az idén ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ennek apropóján az újvidéki grafikust és képzőművészt, az Új Symposion és a Forum Könyvkiadó neoavantgárd arculatának meghatározó grafikai szerkesztőjét a Híd áprilisi számában fiatal pályatársai köszöntötték, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Bukott angyal ablaka című kötete, hamarosan pedig megnyílik retrospektív kiállítása a Vajdasági Múzeumban.
„rené / magritte / foszforens / törlőgumija // átvilágítja / gyermekkorom // hiába / radírozom // hiába / radírozom” – ez Maurits Ferenc legújabb könyvének nyitóverse. Ebből is kitűnik, hogy a szerző ígérete ellenére a Néma angyalokkal nem hagyott fel a telepi gyermekkor abszurdan otthonos világának képbe sűrítésével, csupán átszűrte azt az azóta átélt művészi élményeken. A Bukott angyal ablaka annak a nyolcvanas években megkezdett sorozatnak a folytatása, amely által a rútat esztétizáló alkotó mintáinak panoptikumába nyerhetünk bepillantást. Az akkor megkezdett itáliai Reneszánsz séták és a Párizsi füzet nyomán e kötet három ciklusának fényverseiben a 2010-es évek utazásai elevenednek meg: Belgium a Magritte Múzeummal, Madrid a Pradóval, benne Goya és Velázquez képeivel, Barcelona Tàpiesszel, Gaudíval és Miróval, valamint Figueres a Dalí Múzeummal. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az igényesen kivitelezett kiadvány Maurits Ferenc imaginárius múzeumának néhány átdolgozott és ezáltal saját univerzumba beemelt gyűjteményét mutatja be.
Kollázsaihoz és korrekcióihoz járuló szövegei nem tekinthetők önálló költeményeknek, sokkal inkább képaláírásoknak és az életmű értelmezése szempontjából fontos magyarázatoknak. Képeket látunk akkor is, amikor a verseket olvassuk: noha a két struktúra eltérő befogadási módszerre kényszerít bennünket, olyan erős a szövegek vizuális kódolása, hogy egy oldalon több képzőművészeti alkotás is megelevenedik előttünk. Az írásból kiolvasható kép és az első pillantásra illusztrációnak tűnő kép között hierarchia figyelhető meg, az előbbi mindig az utóbbi alárendeltje, kiegészítője, árnyalója, akkor is, ha csak egy elfordított jegyről van szó. Magritte elmozdított kalapja, Goya égő ciklámennel még meztelenebbé tett Majája, Raffaello feketével és cinóberrel kettéhasított bíborosa, Picasso fejjel lefelé álló Guernicájának hidegen ható szürkesége, a Barcelona New Line stigmatizált kövér nője, a térképen a Toledo köré hurkolt Tajo folyó, a ready-made barnasör-címke, az eladójuk arcához hasonlóan rikító színekkel ellátott angyalok egytől egyig a mauritsi opusba beültetett alkotások. Újrahuzalozott talált tárgyak.
A képíró kisajátítási eszközei közül a legtöbbet használtak a jellegzetesen mauritsi figurák, a kompozíciót kitöltő idegszálak és a belőlük képződő rémemberek. Egy Rizsányi Attila által készített interjúban a szerző így vall a technikájáról: „A rajzaimnak az alapja a vonal, vonal nélkül nincs rajz. Ez a burjánzó vonal az, amely azután mindent összeköt, mindent áthúz, mindent szétszakít, mindent felbont, ugyanakkor egyesít, ötvöz, ragaszt, nyomaszt, de mindig jelen van. Néha kiszalad, néha beszalad, néha sehova sem ér el. De vonal. A vonal az én érverésem.” Az ezekből a vonalakból összeálló megnyúzott, rovarszerű lény a kötet címében megidézett bukott angyal, a saját luciferi arcával és halandóságával küszködő ember. Tolnai Ottó szerint Maurits Ferenc „akármelyik rajzához közeledjünk is, azonnal látjuk: bármelyik gyerek folytathatná, Thészeusszá változva, messze szaladva a vonal végével, mint a macska a tyúkbéllel… Bármelyik gyerek – ám felnőtt egy sem. Nekünk viszont akkor meg kell próbálnunk a lehetetlent: kinyitni a tárt kaput.” Mi, bukott angyalok ezzel a könyvvel még szélesebbre tárhatjuk ennek a sötét alapon rikítóan színes világegyetemnek az ablakát, és bekukkanthatunk rajta a mauritsi labirintusba.
