Amikor a Vass Tibor Legszebb versei című kötetet (megjelent 2014-ben) szerkesztettem délvidékiként a felvidéki AB-ART kiadó számára Balázs F. Attila kiadóvezető fölkérésére, a szerzővel számtalanszor átnyálaztuk a kötetbe kerülő anyagot, mindketten, a kiadóval együtt mindhárman bajban voltunk a versek mennyiségével. A kiadó azért harcolt, hogy a válogatás arányos legyen a sorozat korábbi (és későbbi) darabjaival, a szerző meg a szerkesztő szeretett volna minél többet belepréselni a kötetbe. Vass Tibor ugyanis rendkívül termékeny költő, és szerintem bármely best of jellegű válogatás elvesz valamit az általa nyújtott művészeti mutatványból. Poétikából, életműből, ahogy tetszik. Persze nem a szerkesztés során ismerkedtem a Spanyolnátha folyóiratot szerkesztő költő-képzőművész lírai művével, hanem sorban írtam is megjelenő köteteiről, úgy hittem, ismerem tematikáját, poétikáját. Ez viszont csalóka meggyőződésnek bizonyult, az ugyancsak 2014-ben megjelent, A Nagy Bibin című könyvművénél (a kötetet a szerző illusztrálta, a borítót is ő tervezte, és mielőtt elfelejteném idei írni: Takáts József remek tipográfiájával) megtorpantam, több hónap kellett, hogy elolvassam. Nem azért, mintha közben nem olvastam volna egyebet, de a verseken nem lehetett egyszerűen átnyargalni.
A kortárs magyar líra ugyanis szinte átláthatatlan rendben burjánzik, áradását és meandereit (leándereit?) valami kánonképződés mentén föl lehetne vonultatni, ám jobb neki a kánonon kívüliség, úgy kell megélni a verseket, ahogy nekünk sikerül. Ahány vers, ahány szerző, ahány költői opus, külön megértést kíván. Legutóbb az ilyen befogadást alapozó könyvként Lapis József Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez. (JAK–Prae.hu, 2015.) kötete járt a kezemben, s bizonyította, hogy a kortárs magyar verstermés annyira képlékeny, hogy talán fölösleges is lenne nem a folyamatosságában élvezni ahelyett, hogy ide-oda sorolnánk a szerzőket és poétikájukat. Természetesen nem egy karakterisztikus figurája van a mai magyar lírának, mellettük viszont hatalmas a szövegáramlás. És ez a jó a versolvasók számára.
Vass Tibor lírája nem keres oldalsó kifutókat, minduntalan egészet szeretne teremteni, mostani könyve is arról szól, miként a korábbiak, hogy van egy lírai én, és van egy általa teremtett világ. Kicsiny, semmis, parányi (vers)világ, ami egy fegyelmezett szövegtobzódásban jelenik meg a lírai szerző hosszúverseiben.
Különös a címe a legutóbbi kötetnek: A Nagy Bibin. Hallatán, a még rímhez szokott fülem a Kis Pipin névváltozatot idézte emlékezetembe, de a címnek köze nincs az egykori frank királyhoz, bár ezt a lehetőséget a szerző is felveti. A találgatásokat eloszlatandó: Vass Tibor aprócska gyermekként a neve iránt érdeklődőknek selypesen azt tudta válaszolni: Jac Bibinke. Bibinke időközben felnőtt, Nagy Bibinné lett, aki egy verskötetben néz szembe a maga világával, az egykori Bibinke emlékeivel, és minősül vissza „nagy”-ból „kicsi”-vé, a vele történteket időbelileg polarizáló kettős beszélővé.
Mindez talán nem is tenné túl összetetté a verspoétikát, ha Nagy Bibin nem lenne a kortárs magyar líra radikális megszólalója, aki egy, az általa elemeire robbantott és újra összerakott nyelv mentén mesél történeteket. Vagyis lírai költészetét narrációba oltja, amit nyomban alá is aknáz az elbeszélés nyelvével. Lexikális elmeszüleményei olykor komoly kacagó görcsöt keltenek, olykor pedig olyan távoli asszociációk mezejére utalják az olvasót, ahonnét csupán késleltetve zuhannak vissza a realitásban fogant versvilágba. Ebben a poétikai tekintetben komplex könyvmű A Nagy Bibin, ami kevésbé meglepő, hiszen Jac Bibinke korábban Vass Tibor név alatt megjelent verseskötetei is mind komplex, egy téma köré font verseket tartalmazó kiadványok, a semmisségből kifelé törekvő alkotások. Beszédes címadásuk után (Nem sok semmi; Semmi szín alatt; mennyi semenni), mintha a semmiből, a semmisségből poézist teremtő költői eltökéltséget olvashatnánk ki. Ezeket megfejelve a tárgyalt kötet címében szereplő „Nagy” szó belőlem eleve az Opus Magnum, a Nagy Mű meghatározást, illetve elnevezést hívta elő – nem utolsósorban a kötet méretétől és súlyától asszociálva –, noha a korábbi Vass-kötetek ugyanilyen „magnum”-koncepciójúak, és kétségkívül a következők se lesznek másmilyenek. Tény, hogy a szerző ciklusokban gondolkodik, egy-egy témát több irányból jár körül, és ezekből a versciklusokból építi föl a köteteit, ami ugyan nem egyedülálló a kortárs költészetben, de Vassnál ennek a célirányosságnak a programszerűsége az egyedülálló, valamint a nyelvvel szembeni radikalizmusa, ami túlmutat a szójátékon, hiszen a diszgráfia poétikai (teremtő) potenciálját aknázza ki, amivel a képzettársítások terepét teszi bejárhatóvá általa. „A szó tövéhez olyan közel teszem egy másik szó csövét / amennyire csak engedi, míg éppen el nem iszkol” – írja erről egyik versében.
Két pólus közé feszül élmény- és szerepköltészete: egyfelől a kóros érzékenységre utaló alanyiság, másfelől a sziporkázó szójátékok hozzák mozgásba a villózó asszociációk és szövegáthallások (a költői megelőzöttség) burjánzásában tomboló versteremtő energiákat. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy minden szava kibújik szótári alapjelentésének burkából, az olvasó számára váratlan, a költő által viszont alaposan megtervezett kapcsolatot teremt szövegkörnyezetével, sőt önmaga destrukciója révén burjánzó képződményekhez hasonlatos jelentéstúltengést idéz elő. Az egymás mellé rendeződő jelentésmezők és asszociációs átkötések bonyolult rendszerként épülnek be a verstestbe, és helyezik azt a megértés és értelmezés határainak végtelenségét fürkésző intellektus fókuszába. Voltaképpen a neoavantgárdra jellemző szószétszerelő és -összeszerelő poétika Vass Tibor költészetében a nyelvfilozófia tekintetében egy magasabb, bonyolultabb, következetes, egyénivé alakított módszertanaként értelmezhető, noha látványosan kokettál a dadával.
A látszatra játékos, humoros verselés mögött drámai történések, személyes tragédiák állnak, az alanyiság és érintettség mellett kendőzetlenül önéletrajzi háttere is van ennek a költészetnek, aminek meghatározó célkitűzése a személyes élmények „beirodalmazása”, és a léttérben föllelt „kacatok” meg egyebek „művészeti célból” történő fölhasználása, a talált tárgyakból összeállított kollázs versbe transzponálása. Az önéletrajzi elemek megörökítése olyan alkotói késztetés Vass számára, ami átlépi a versforma (lehetséges) tartalmi és terjedelmi határait, a narráció túlnő a megkötéseken, ilyenkor érezzük az elbeszélt szövegben a líraiság kiteljesedését, az alanyiság tobzódó burjánzását, a ráció és az emóció nászát, ami nyomán megszületik a vasstiboros versrokokó, a költészet radikálisan értelmezett, nyomatékosan intertextuális nyelvi építménye.
