A vallási hagyományok elemeinek felhasználásával a személyes tragédiát és a gyászt áttételes módon lírába foglaló Halotti pompához hasonlóan Borbély Szilárd Bukolikatájban című posztumusz verseskötetének idÿlljei is a transzcendencia világát hozzák azonos síkba a megtapasztalt valóság borzalmaival. A költő által 2013-ban összeállított kötet hosszúversei az antik mítoszok hőseit állítják párhuzamba a szerző önéletrajzi ihletésű Nincstelenek című regényéből megismert falusi közeg álmoktól megfosztott, kíméletlen világával. Ahogyan a fülszövegben olvasható: „Emberi és isteni szenvedéstörténetek íródnak egymásra ezekben a megrendítő és provokatív idillekben.”
A készülő mű szinopszisában a költő úgy fogalmazta meg alkotói szándékát, hogy a kötet a mítoszt, különösképpen a görög mitológia elbeszéléseit keretként használja arra, hogy saját, egyéni történeteit újramondja. Többnyire életrajzi, személyes történetek szolgálnak a versek nyersanyagául, az életmű utolsó szakaszában ugyanis a saját identitásának feltárása és gyerekkori traumáinak feldolgozása kerül a szerző figyelmének középpontjába, a költői alkotóerő azonban a jelképrendszer, a kulturális utalások hálózata és a mítoszi kód révén kiemeli ezeket a történeteket hétköznapi létezésükből, és többlettartalommal ruházva fel őket, kiszélesíti jelentéstartományukat.
Az átgondolt szerkezetű verseskötet három fejezetre tagolódik, amelyek egyszavas címei egybeolvasva vészjósló üzenettel bírnak: Amikor Valaminek Vége. Akárcsak említett regényében, a szerző posztumusz közreadott verseiben is elsősorban gyermekkora világának hangulatát igyekezett érzékeltetni. Ebből kifolyólag tartalmi tekintetben és az apró részletek terén is szoros kapcsolat fedezhető fel a két mű között, azzal az eltéréssel, hogy a versekben értelemszerűen sűrítve kapjuk a történeteket. A legnagyobb különbség a Nincstelenek és a Bukolikatájban között azonban a narrátori hangban rejlik, míg a regény gyerekhangra íródott, addig a versek a visszaemlékezés eredményei.
A kötet jelentős részét a második fejezetben található tizenhárom hosszúvers teszi ki. A ciklust a Gyászvers Szuromi Lajos halálára című költemény első és harmadik fejezetben található rövidebb és hosszabb változata keretezi, mintegy összefogva a Kezdetet a Véggel. A Függelékben szerepel még két vers, amelyeket a költő nem tervezett be a gondosan megkomponált műbe, nyilván később születtek, de mind tartalmi, mind formai tekintetében beleillenek a mű hosszú fejezetébe, így indokolt volt a felvételük a kötetbe. A versek mellett a kiadvány tartalmazza még a szerző már említett szinopszisát, Krupp József értő utószavát, valamint Nagy Boglárka szerkesztői jegyzetét.
A Bukolikatájban főként a szerző szülőfalujának kegyetlen világát és családja szenvedéstörténetét dolgozza fel költői emelkedettségében is naturalisztikus elemi erővel. Borbély Szilárd verseiben felsejlenek a helyi szokások, találkozunk a tájnyelvre jellemző kifejezésekkel (elektormotor, disznósól, spór, karamankó, bécsikék) és bepillantást nyerünk a falubeliek észjárásába. A kötetben nyoma sincs a parasztromantikának, az örökös gürcölés nem nemesíti a lelket, mindenki tudja, hogy „pocsékolni bűn”, a nélkülözéstől szenvedők a vágyakozásnál sokkal jobban ismerik a bosszút és az irigységet, a zárt közösség különösen azt nem tűri, ha valaki bármi módon kilóg a sorból. „A // munkáknak is megvolt a megszabott ideje. És / mindent egyszerre csináltak az istenek. Meg- / szólták azt, aki nem úgy tette a dolgát, ahogy / a többiek is. Azt mondogatták, hogy a járt utat / a járatlanért el ne hagyd.”
A munkavégzéssel kapcsolatos szigorú szabályok és a közösségi szokások megkérdőjelezhetetlen betartatása mellett a falu értékrendjébe a pletyka, a besúgás és a kegyetlenkedés is belefért. Előszeretettel szekálták egymást, kínozták az állatokat, a gyerekek fegyelmezésére pedig ott volt „a nadrágszíj, a beáztatott kötél vagy a szíjostor. Attól / függően, hogy melyik családban mi volt a szokás”. Hűen árulkodik erről a goromba viselkedésről a kötet egyik legmegindítóbb jelenete, amelyben a tehén betéved a templomba. „A Mancit ott leltem. Állt döbbenten. / Nem értette, hogy miféle emberek lehetnek / ezek. Sose látott festett, szoborszerű embereket, / akik nem szólnak, nem ütnek, nem káromkodnak, / nem kiabálnak. Állt a nagy állat megmerevedve / a szárnyas angyal szobra előtt. És nagy, puha, rózsaszín / orrával közelített lassan az angyali archoz.”
A legmegrázóbb sorok mégiscsak a családhoz kötődnek. A nincstelenséggel folytatott állandó küzdelemhez, az anya idegösszeomlásához, a téeszből kirúgott és a faluból kiutált apa kálváriájához, nem utolsósorban az otthonhoz, ahol a szegénység honol. „A házban a csönd dohos szaga terjedt, és / a vályogház hidege tavasszal és ősszel, meg a bepenészesedett / egyszobakonyha. A földes padló hidegét a rongypokróc / sem szigetelte.” A kötetben a kimondatlanul is a Halotti pompa központi motívumát képező, a szülőkkel szemben elkövetett rablótámadás is felidéződik, alátámasztva azt a meglátást, hogy a művek közötti átjárás jellemző Borbély Szilárd művészetére.
Bő fél évvel a halála előtt Borbély Szilárd egy interjúban azt vallotta, hogy a családi traumák kitörölték belőle az emlékeket. Innen eredhet az indíttatás, hogy kései munkáiban kísérletet tegyen emlékei rekonstruálására, aminek céljából újrateremtette gyerekkora zord világát. Megrázkódtatásokból kétségkívül bőven kijutott neki élete során, ami sok esetben pluszmagyarázattal szolgálhat egyes munkái teljes mértékű befogadásához. Az a tény pedig, hogy 2014 februárjában, ötvenéves korában önkezével vetett véget életének, új megvilágításba helyezi egyes műveit, köztük a Bukolikatájban című kötetben található verseket is, amelyek egy-egy drámai erejű sora immár vallomásként, egy illúziókkal leszámolt, kétségbeesett ember segélykiáltásaként is értelmezhető, főképp, ha tudjuk, hogy „minden élet olyan súlytalan / a másik szemében”.
