Az év novellái 2015-ös kiadásának szövegei a hagyománynak megfelelően a szerzők születési éveinek sorrendjében következnek. Az első novellának, Tóth Mária Szenvedéstörténetének a narrátora egy szándékoltan rontott, a szépirodalmi stílust erőltetetten imitáló nyelven beszélő egykori zárdanövendék, akinek az esetében nehéz eldönteni, vajon az irónia regiszterén szólal-e meg: „A Petőfi-szövegeket élteti a megragadott jelenség, a mindent lebíró őszinteség, ezek nélkül az apróságok nélkül nincs irodalom, nincs jó vers, hogy ne említsem a szonettet, a szonettkoszorút. Janka nővér anélkül, hogy tudta volna, a nemzeti összetartozás zászlóját vitte. Nem, kevéske ez a »vitte« szó, ő fennen lobogtatta. S akinek valóban magyar feje volt, azt Janka nővérnek hívták. Belülről. Tehát, íme a párosunk, az én fejem kívülről, és az övé belülről. Még csak így alkottunk egy egészet.” (14) Hogy ez a Sárbogárdi Jolán-szerű nyelvezetet teljesen komolyan próbáljuk venni, skizoid módon kell gondolkodnunk. Gábor Felicia csángó nyelvváltozatú betoldásai anakronisztikusnak hatnak, elidegenítenek a novellától, és miattuk elsorvad a tulajdonképpeni eseménysor. Több további szövegnél érzékelhető ilyesféle meghasonlottság, főleg, amikor múltértelmezésről van szó, és lelepleződik, hogy az „átkos”-ban átélt traumák feldolgozására a szerzők többségének egyszerűen nincs nyelve, ami meg van, az igen hamiskásan szól.
A legjobb kisprózák ezért azok, amelyekbe nincsenek életbölcsességek beleszuszakolva, és nem akarnak szájbarágósan didaktikusak lenni. Ilyenek például Grendel Lajos, Hász Róbert és Kötter Tamás novellái, amelyek – szóljanak akár meggyilkolt órásokról, gyilkos nagyurakról vagy gyilkolni vágyó jogászokról – a magyar valóságot leplezik le nagy hatású képekben. Izgalmasak Győrffy Ákos lirizált töredékei, Czinki Ferenc kocsmasztorija a 89-ben újra Magyarországra látogató Istenről és Méhes Károly Tar Sándor-i élességű házasságtörténete is. Az antológia szövegeit éppen a szociális érzékenység, a reflexív hangolás köti össze, tematikailag tehát igenis lehet kapcsolatot találni közöttük. A novellák színvonala viszont ingadozó, és ez zavarja a befogadást.
Jó antológiát kétségkívül nehéz összeállítani. Különösen megbonyolítja a szerkesztő feladatát, ha egy szekértáborokra osztott irodalom előző évi folyóiratközléseiből úgy kell válogatnia, hogy közben nem kizárólag a minőséget, hanem az írószervezeti hovatartozást is kénytelen figyelembe venni. Nem lehetett tehát könnyű dolga Erős Kingának, amikor értő kritikusként és – ebben az esetben nem mellékesen – az Írószövetség titkáraként ki kellett választania, mely elbeszélések kerülnek bele a Magyar Napló kiadásában immár tizennegyedik alkalommal megjelent Az év novellái című gyűjteménybe. Végül huszonkilenc magyarországi és határon túli, többségében erdélyi származású szerző összesen csaknem háromszázharminc oldalnyi szövege kapott helyett a kötetben, annak reprezentativitása azonban erősen megkérdőjelezhető. Sokatmondó hiány, hogy olyan kiváló és az elmúlt esztendőben számos lapban publikáló alkotók, mint Darvasi László, Dragomán György, Garaczi László, Cserna-Szabó András és Szvoren Edina kimaradtak a könyvből. Szintén szerencsétlen választás, hogy Grecsó Krisztián a Megyek utánad című, tavaly megjelent és azóta háromszoros újrakiadást megért regényének egyik részletével szerepel.
Az a ritka olvasó, aki követi a meglehetősen átpolitizált magyar irodalmi színtér alakulását (és netalán az azt lemásoló és specifikusan vajdasági motívumokkal ellátó itteni verzióját is), ezt a jelenséget egy kézlegyintéssel elintézheti: de hiszen erre való a Magvető Kiadó Körkép című antológiája, az mutatja be a „baloldali”, emez a „jobboldali” kánont, a kettő keresztmetszetéből pedig következtethetünk arra, hogy kinek az életművét fogják majd tanulni az unokáink.
Ez az évek óta elbagatellizált probléma az idén ahhoz vezetett, hogy a két gyűjteménynek szinte egyáltalán nincs közös nevezője: egyedül Tóth Krisztina és Majoros Sándor neve fordul elő mindkettőben. Vagyis Erős Kingának nem sikerült végrehajtania azt a szerkesztői bravúrt, amit 2014-ben Kontra Ferencnek igen: hogy amennyire a saját horizontjából ez lehetséges, több rétegét láttassa a kortárs literatúrának. Az esztétikai érték ugyanis nincs tekintettel oldalakra. Hogy egy Illyés Gyula-féle hasonlattal éljek, a görény ugyan megsebezheti a hattyút, de a hattyú képes arra, amire a görény nem: felemelkedhet a levegőbe.
