Az európai kultúra kapcsán mindig szívesen hivatkozunk antik és zsidó-keresztény gyökereinkre. De mintha a középkorra, a kelta-germán örökségünkre már kevésbé lennénk büszkék, noha ez a hagyomány a mai napig mit sem vesztett népszerűségéből. Persze királyfiakról-királylányokról, Artúr királyról, trubadúrokról, lovagokról, Trisztánról és Izoldáról szinte mindenki hallott, de ennek a színes középkori hagyománynak nincs megfellebbezhetetlen tekintélye, Homérosza vagy Shakespeare-je, így aztán a legtöbb hajdani középkori alkotás ma is névtelenül befolyásolja a nyugati kortárs gyerek- és ifjúsági irodalmat.
És a középkori ihletésű alkotások többségét ma sem sorolhatjuk egyértelműen a magas irodalomhoz. Talán mert ennek a hagyománynak a felszínes megértése nem is követel előtanulmányokat, ráadásul annyi mitikus rétege van (Grál, tündérek stb.), amely máig vonzza az ezotéria iránt fogékonyakat. Talán mindezeknek is betudható, hogy a káprázatosan színes cselekmény a fantasyk egy részében igénytelenséggel és nyelvi felületességgel párosul.
De nem így a Fordított időben, Bánki Éva harmadik regényében, ahol a kelta, germán és muszlim birodalmakon átívelő történetet – egy női fejlődésregényt – egy roppant eredeti, minden ízében kiforrott prózanyelv közvetíti. Bánki Éva, aki maga is középkorkutató, nem szakít a középkori hagyományt éltető mitikus sémákkal, ám közben nem fordul sablonos megoldásokhoz sem. Úgy bűvöl el bennünket egy különös kor lélegzetelállító idegenségével, hogy saját félelmeinkkel és reményeinkkel szembesít. A történet töredezettsége is az elbeszélés többértelműségét hivatott hangsúlyozni.
A Fordított időben vannak ugyan fantasztikus szereplők, irracionális képességek (például jövőbelátás), de maga a történet nem valami megfoghatatlan múltban, a „mesék korában” játszódik, hanem ismert történelmi törésvonalak mentén: az európai kora középkorban. A hősnő, Riolda egy éhségtől, babonáktól gyötört kis szigeten látja meg a napvilágot. Édesanyja meggyilkolása után apja jónak látja egy gazdagabb országba menekíteni. Az ír Riolda egzotikus külsejével (fekete hajával, furcsa pupillájával) szinte minden germán udvarban idegennek számít, félnek is tőle, de sokszor csodálják is, és tündérnek tekintik. Az egymással intrikáló fejedelmi udvarokban Riolda mégsem a szexuális csáberejével, hanem az okosságával és talpraesettségével érvényesül. De a mór betörés után rá kell ébrednie, sehol nem érezheti magát otthon, csak a saját szigetén. A múltat meg kell érteni, a hibákat ki kell javítani – az átkokról pedig meg kell feledkezni. Riolda beteljesíti a nevében rejlő ígéretet (Riolda – királynő), és a sziget uralkodónője lesz. A számos fantasyelem ellenére ez az alaptörténet talán tényleg megtörténhetett volna a 8. században is.
Klasszikus történelmi regényekre emlékeztet a regény egyik izgalmas mellékszála, a történetmondást és a múlt megismerhetőségét problematizáló Illighaen alakja is. Hogyan adhatna számot egy történész a jelenhez és a jövőhöz fűződő megannyi félelemről és szorongásról? Hogy tudna a művében egymásnak ellentmondó álláspontok közt közvetíteni? Ezek az írástudókat gyötrő kérdések ismerősek lehetnek Sebe történetéből, Bánki korábbi regényéből, az Aranyhímzésből is. De míg a magyar püspököt a nagyhatalmi játszmák és elvárások is befolyásolják, addig Illighaen, a normann krónikás szabadon számot adhatna kora történéseiről – ha képes volna rá. Ám vállalkozása nemcsak azért fullad kudarcba, mert nem képes a mitikus tudatot a rációtól megkülönböztetni, hanem mert nem talál olyan nézőpontot, amellyel a muszlim és az északi világ történelemszemlélete és jövőképe egybevethető lenne.
És itt érkezünk el a regény talán legizgalmasabb részéhez, a mohamedán és a nem-mohamedán világ együttélésének problémájához. Hiszen az akkori jelentéktelen, periferiális helyzetbe süllyedt, törzsi királyságokra szakadt Európa képes volt a mai Franciaország területén megállítani az iszlám előrenyomulást, ahogy Európa más részein megtanult együtt élni vele. Ám lehetséges-e közben párbeszéd, lehetséges-e közös nézőpont – és ha igen, miféle?
Mindannyiunkat élénken foglalkoztató kérdések ezek. Mert ezek a rémálmokkal, átkokkal, megérzésekkel, szörnyeteg- és tündérfelmenőkkel, az egységes világkép hiányával küszködő hősök valahol a kortársaink. Nem mintha mi hasonló tekintélyes vagy szörnyűséges felmenőkkel büszkélkedhetnénk. Hanem mert mi is olyan kétségbeesetten és reménytelenül keressük a „közös nézőpontot”, az igazságot, mint a Fordított idő hősei.
Bánki Éva költőien szép regénye úgy vet fel izgalmas nyelvi és egzisztenciális kérdéseket, hogy közben tartja magát a kalandregény szabályaihoz, az utolsó pillanatig izgalmas és lebilincselő.
