Káprázatos, ahogy Szvoren Edina felismeri környezetében a családok normális életvitelét (ha van ilyen) bomlasztó jelenségeket, ahogy rövid szövegeiben föltárja az emberi kapcsolatokat romboló gesztusokat, magatartást, késztetéseket, viszont az is, hogy a részben bizonyára teljesen kitalált történeteket, a minimálisra fogott, a kezdetet és a befejezést/kifejtést gyakran elhallgató narrációjában részletes tárgyismerettel támasztja alá, lett légyen szó szabóműhelyről, gyümölcsfeldolgozóról, bányáról, cselgáncsiskoláról, méhészkedésről, alkalmi szülői látogatásokról, társkapcsolatokról. A kötet 29 elbeszélése zömmel első személyben előadott, sajátos ellen-Dekameron, aminek célja a minőségtelen élet, a kapcsolatok mögötti, valós testi-szellemi nyomorúság plasztikus megjelenítése.
Amennyire változatosak az elbeszéltekben ábrázolt szituációk, a hitelesítő dekoráció elemei, és bár a szövegben megszólalóról elsőre néha az se derül ki, hogy voltaképpen fiú-e vagy lány, annyira egységes az elbeszélő szólam. Szvoren Edina nem alakítja hőseihez a narrátor nyelvét, nem egyéniesíti megszólalásukat, amivel a kötet védőborítóján szereplő, Szvoren László készítette, Önarckép című intarziájának kisugárzását vetíti az elbeszélőre. Az első személyű beszámolók szerzői egy idő után ugyanis rendre kifordulnak a megmérgezett családi kapcsolatokból, mintha ujjaik mögül szemlélnék a másikat, hogy az ne láthassa meg szemükben az eltávolodást, azt, hogy a tekintetük elkalandozott a párbeszédtől és a látványtól egyaránt, és valami olyan apró részletre mered, azt nagyítja ki, ami más elbeszélő figyelmét aligha keltené föl. (Az is említésre méltó, hogy az Önarckép üzenete azonos a Sziveri János Bábel című kötetének borítóján szereplő, vélhetően azonos időben keletkezett Benes József-grafikáéval, vagyis egy kort meghatározó, általános érzést vetít ki.)
A finomra hangolt narráció, a különös mondatok olykor groteszk, abszurd vagy egyenesen bizarr jeleneteket tárnak az olvasó elé: „Egy-egy jól sikerült gyászbeszéd után Usak lejött a nappaliba, ölbe kapta anyánkat, és belehajtogatta a szennyeskosárba. Anyánk a fonott kosár résein, örömkönnyekkel a szemében pislog kifelé.” (57. o.) „Anyánk azt mondja, hogy az emberek szeretnek meghalni, mióta tudják, hogy Usak fogja írni a gyászbeszédüket. Aki az évszámait meg az életeseményeit már életében biztos kézben szeretné tudni, annak a nevét anyánk fölvezeti egy előfizetési ívre.” (60. o.) „Ha Usak már napok óta nem tette ki a lábát az emeletről, mert a gyászbeszédek csiszolgatásán kívül nem ért rá semmi másra, akkor anyánk megpróbál bemászni a kutyaházba, az ágyneműs fiókba vagy a mosógépbe…” (62. o.)
Nem csupán groteszk tartalmuk miatt idéztem ezeket a mondatokat, hanem mert egyszerre szerepel bennük a múlt és a jelen idő, ami sajátos hangot ad az elbeszélésnek, miként a meglepő metaforába sűrített vagy költői mondatok is: „Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején.” (70. o.) „Soha életemben nem történt velem semmi, ami először történt volna meg.” (71. o.) Nemkülönben eredetiek az elbeszélő hasonlatai: „Ködpamacsok szúródtak a bokrokra: akkorák, mint a jubileumi lángosok. […] …az ég alja bepirosodott, mint a légnyüves juhok szeme fehérje.” (74. o.) „A tekintete tükörfényesre szidolozott párkány.” (87. o.) „Ida néni, Lem másodfokú nagynénje a hajánál is hosszabb üzenetet hagyott a telefonunk rögzítőjén.” (88. o.) „Első dolgunk, hogy az ablakszemre fölerősítsük a sirályriasztót. Öntapadós, mint a szárazföldi nők…” (143. o.)
Az elbeszélésekben megjelenők körött szívósan megkapaszkodott a szorongás, a félelem, gyakori náluk az öndestrukcióra hajlamosság, illetve a késztetés, hogy saját testükön ejtsenek sebet a családon belüli klausztrofóbiával szembeni reakcióként. A novellák gyakori szereplői a testvér, a barátnő, az apa zömmel köznapi jelenségek (természetesen nem mindig azok), az anyafigurák viszont már kevésbé mondhatók általános karaktereknek, folyton valamilyen konfliktusban állnak az elbeszélővel, de akár másokkal is. A gyerekek csellengnek az elvált vagy éppen még házasságban élő szülők közt, és jellemzően sok hazugság veszi őket körül. A gyerekszereplők nem ritkán sérültek, fogyatékosak, ám efölött nem sokat időzik az elbeszélő, inkább a különös élethelyzeteket bontja ki. (A szituációk mellett a szereplők nevei, és a novellák címei se mindennapiak.)
Röviden elmondott novellái külön-külön regényeket zanzásítottak magukba, sőt egy-egy mondatból is kiolvasható egy teljes regény: „Nagy szerencse, hogy a férjemnek van foglalkozása, különben nem tudnék róla mit mondani.” (152. o.)
A novellákban megjelenő elidegenültség mellett kiszellőztethetetlenül jelen van a személytelen és céltalan erőszak nyomasztó, kitörés előtti lefojtottsága. Súlyos, megrendítő, mégis „szép” olvasmány Az ország legjobb hóhéra, amelynek tragikumát az elbeszélő sötét humora kompenzálja.
