Ferencz Imre verseit a Székelyföld kulturális folyóiratból, illetve az Erdélyi Szép Szó antológia-sorozatból ismerem, önálló kötetével, noha van neki több is, összesen tizennégy, csupán most találkoztam először. (Vele is mindössze egyszer, amikor együtt vehettük át a 15 éves Székelyföld díjait – a folyóirat idén a 20. évfolyamába lépett, tehát az se tegnap volt.) Már könyvtárgyként is milyen meglepő a Táncoló kövek. Nem is hittem, hogy még léteznek ilyen könyvek: extra méret, keménytáblás, védőborítós, a mostanság divatos apró helyett szembarát betűméret a testes papíron, és rengeteg remekbe szabott illusztráció, Siklódy Ferenc munkái. Utoljára talán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója táján járt a kezemben hasonló műgonddal készített, képzőművészetileg átélt könyvtárgy.
Ráadásul a verseket is könnyű olvasni. Nem a betűméret miatt, hanem mert a költő megszólalása közvetlen, egyszerű, versnyelve lényegében eszköztelen, narratív mondatokból áll, amelyek nem mellőzik az iróniát, sem a nagy fájdalmakat, az érzelmi viharokat, amelyeket éppen a szenvtelen versnyelv tompít a megfogalmazhatóság szintjéig. Zömmel olyanok a kötetbe gyűjtött versek, akár rövid sorokba tördelt poétikus jegyzetek, tárcák, amelyekből kihullott a központozás. Olvasmányos tépelődések, amelyek a legközvetlenebbül szólnak a költői tapasztalat bonyolultságáról és összetettségéről: „minden, ami felfogható és felfoghatatlan / és a legegyszerűbb legkézenfekvőbb / élménye is az embernek mennyire bonyolult / mennyire titokzatos”. (Utazás) A leírt világ komplexitását természetes egységében láttatja a költő, aki igyekszik úgy beszélni, mint aki beletörődött a veszteségeibe, elfogadta, hogy a világ olyan, amilyen, az érzelmi lobogást közléssé álcázza. Az imént idézett, Utazás című versében például a Pireneusok lábánál álló víztározók és a hazájában emelt gátak kapcsán mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy a mesterséges tavak kialakításának falvak estek áldozatul, miként mindenütt, ahol diktatúra uralkodott, s erre – teszem hozzá – volt példa az egykori Jugoszláviában is, ami fölött Kolozsvár és Zaragoza közt kétszer is átrepült versében a költő: „a víztükörből kiálló torony akárcsak / Bözödújfaluban azt jelzi hogy / diktatúrában létesült a gát de senkinek / sem jutott eszébe utólag azt megsemmisíteni –”.
Ferencz Imre általában egyetemes emberi tapasztalatokkal szembesíti olvasóját, azzal, hogy „minden / megismételhetetlen és / visszafonhatatlan” (A látogató éjszakája), így kerülnek a versek fókuszába szülei, a házőrző kutya, az elpusztult ló, egy elpusztult közösségi lét… Előfordul, hogy a helyi viszonyok ismeretének hiányában nem is értem sorait, viszont átérzem a helyzet tragikumát. A „kieresztett ing” számomra, vajdasági olvasóként nem bír jelentéssel, viszont a köré font mondatok súlya az általam is tapasztalt identitás-probléma mélységét nyitja meg: „a nagyapja talán még beszélt románul / de az apja Kicsi Gyuri már nem – / amikor regátiak jöttek a faluba / s megszólították látván hogy / kieresztett inget visel / hirtelen dühbe gurult és / a sapkáját földhöz vágta”. (Szomszédság) Ugyanebben a versben közvetlenül is kifejti az identitásválság mibenlétét: „olykor ő is, mint az apja / a sapkáját földhöz csapta / mondván / a magyarok közt oláh vagyok / a románok közt bozgor vagyok / hát akkor én ki vagyok –”. Az idézetből látjuk, rímes verseket is ír Ferencz Imre, ezekben a sorvégi összecsengések stabilizálják a közlés személyességének súlyát.
A kötet versei megindítók, leginkább líraira hangszerelt darabjai közül jelentősen kiemelkedik például a Lassúság. Őszelő, az Időnként a halál, meg a feledhetetlen Lóhalála. A költő teljes mellszélességgel vállalja tapasztalásait: vissza-visszatér gyermekkorához, majd a diktatórikus rendszer folyományaihoz, a várva-várt társadalmi megújhodás kudarcához, ami fölbomlasztotta a székely vidék családi-vallási koherenciáját, atomizálta a hagyományos emberi-nemzeti-vallási értékeket, elemeire bomlott kapcsolatok, szétszórt famíliák, ellehetetlenülés, kiábrándultság a jelen meghatározói, ami összességében egzisztenciálisan is csődbe sodorták azt az életformát, amit a szerző még éltető energiákkal áthatott közösségi életvitelként őriz emlékezetében. Miközben maga is változik, kifelé írja magát az időből, miként kötetkezdő versében (Igazolvány) ezt fölveti, a személyi okmányt kiadó hatóság a várhatónál hosszabbra taksálja megélhető életkorát, miközben a bizonyossággal szembesül, miszerint az általa tisztelt értékek gyorsabban bomlanak foszlányokra, mint amire személyi igazolványa újra elévülne.
