Igazi budai prózafolyammal jelentkezett tavaly Bognár Antal. A Budapesten élő vajdasági magyar prózaírónak a fővárosi Napkút Kiadó gondozásában megjelent Tartozás című regénye jelzi, hogy a szerző nem a saját gyökereiből – mondjuk úgy: gyermekkorának és fiatal felnőtti életterének élményanyagából –, hanem új, megváltozott közegéből választ magának témát. S utal mindez egyben arra is, hogy a szerző – elbeszélőként – már ez utóbbi szerves részeként éli meg önmagát, s a regény is ennek a közegnek a részeként határozza meg őt.
Az irodalom persze univerzális, a fantázia és a fikció határai a végletekig tágíthatóak, s kellő előtanulmányokkal, alapossággal és bővelkedő ismeretanyaggal a biztos kezű szerző kiváló prózai műveket vizionálhat olyan közegbe is, amelynek soha nem volt a részese, nem táplálkozott annak hagyományaiból, amelyet soha nem láthatott, s amelyet személyesen soha fel nem keresett.
Márpedig Bognár Antal – ahogyan korábbi művei révén megismerhettük már – az egyik legbiztosabb kezű elbeszélőnk. Én mindig benne láttam azt a „régi vágású” szerzőt, aki alapos és mégis szárnyaló, következetes és mégis elrugaszkodó egyszerre, szóval nagyon csínján bánik választott témáival, precízen használja fel ismeretanyagát, a dokumentumokat, a történeti eseménysorokat, s kimérten, nagy-nagy megfontoltsággal elegyíti immár fiktív prózaszövésének elemeivel, vegyészmérnöki alapossággal adagolja hozzá a legkülönfélébb elemeket. Igaza is van, mert ha valamit véletlenül túladagolna, ha megremegne a keze, akkor bizony nagyot szólhatna, felrobbanhatna az egész. Vagyis irodalmi megközelítésben: felborulna a mű egyensúlya, eltolódnának hangsúlyai, belevesz(het)ne történetszövésébe.
Mindez jellemzi új regényét is, hiszen – alapvetően – történelmi témát választott magának, s mégis, patikusi precizitással adagolja hozzá a mát, a mai, kézzel (és füllel...) megfogható élményvilágot, mindennapjainkat, illetve azok egyes kellemetes, másszor csípős-szúrós fűszereit. A Tartozás megtévesztheti az avatatlan olvasót, aki nem ismeri a szerző életútját, nem olvasta korábbi műveit, nem tudja, hol született, s honnan jött (vagy honnan ment... el...), s hová érkezett. Meggyőződésem szerint azonban mindössze témaválasztása indukálja ezt, s mégis, mintha olyan szerepjátékosként lépne elénk, aki kedvére válogathat abban, hogy milyen képet alakít ki saját magáról – bennünk.
Ahogyan kiadója fogalmazott ajánlójában: „A világmese origójává növesztett kiscelli kastéllyal rejtélyesen összekapcsolódó életsorsokban ábrázolja a regény, történeti dokumentumokból és vallomásokból merítve, az óbudai pestisjárványtól eltelt háromszáz évet, tizenöt fejezetben, Prosperustól, az első remetétől és a trinitárius kolostor felépítésétől annak veteránmenhellyé, majd bútorgyárrá alakításán át egészen 1944 karácsonyáig, amikor ennek pincéjében csakúgy, mint a kiscelli domb lábánál, a Szent Margit Kórházban, sokan rekedtek hosszú hetekre a senki földjén; valamint 1956-ig, amikor igazgatója német segélykórháznak adott helyet.
A traumatikus magyar XX. század sok ezer darabos panorámaképévé kikerekedő prózafantázia Skandináviába, Dél-Amerikába, Ausztráliába fut ki, identitáskereső nemzedékek örök jelenébe nyúlnak elvarratlan szálai. Apró, misztériumokon alapuló elbeszélések fűződnek össze benne egyetlen regényfolyammá, hiszen nem is titkolt metafizikus keretbe rendeződik. Központi szerepűvé válik a történetszövésben a költészet dimenziója a Szent János Kórházban fekvő Toldalagi Pál alakjában, akit csak őrangyala ment meg attól, hogy osztoznia kelljen elhurcolt betegtársai sorsában.”
A szerző elbeszélői módszere visszafogott, helyenként dokumentarista, s azt a fajta alaposságot képviseli, amely felkészülten vezeti főhőseinek életútját – ugyanúgy kutatja szereplőinek motivációját, mint a történések mögöttesét –, s egyaránt otthonosan mozog a legkülönfélébb, egymással kevés hasonlóságot mutató életterekben, mintha örökkön úton lévő migránsként mindet bejárta volna, mindenhol – és minden történelmi korban – gyökeret eresztett volna. Minden térben és minden időben megtelepedett volna. Minden térben és minden időben új hazára lelt volna. Habár tulajdonképpen ki sem mozdult a kiscelli kastélyból. Pedig megtehette volna. Ám a fikció így is messzire vitte. Hát igen, hiszen az origó a koordináta-rendszerben „csupán” a tengelyek metszéspontja, de hogy ezek miféle csatolt elemeket hoznak magukkal, s milyen járulékos tartalmakkal egészítődnek ki – azt már az irodalmi fikció, az írói fantázia, vagyis a szerző teszi hozzá. Akárhol üssem is most fel végül a kötetet, akármelyik korélménynél, a kastély regénye apró mozaikkockáiból mindenképp kiválóan összeállt.
