Vajon az a fontos az életünkben, hogy mi történik velünk, vagy az, hogyan, milyen attitűddel fogadjuk be a bennünket érő hatásokat? Mennyire befolyásolja létezésünket a kézzelfogható, konkrét és olykor kőkemény úgynevezett valóság, és mennyire határozza meg létminőségünket a szemléletünk, tudatunk és érzékeink tágra nyitása, az apróbb-nagyobb részletek előtti alázatos csodálat? És mennyiben fogadhatjuk el kész és változhatatlan ténynek a körülöttünk pulzáló világot, ugyanakkor mennyiben alakíthatjuk át saját nézőpontunkkal, szubjektív megítélésünkkel és élményünkkel? – Mennyire formál minket a világ és mennyire formáljuk mi Őt saját elménk kivetüléseivel, azokkal a kivetülésekkel, amelyek e rész-egész viszonyú, mégis harmonikus együttélés eredményeként születtek bennünk?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések, gondolatok kavarogtak bennem Szögi Csaba Szakura angyalai című kötetének olvasása alkalmával, amelyet nem azért tartok bonyolult könyvnek, mert olvasni nehéz, ellenkezőleg: kimondottan könnyű belefeledkezni a szöveg magával ragadó sodrásába, áramlásába, örvénylésébe. A szerző által kétfröccsös novelláknak titulált, ciklusokba rendezett, meglehetősen laza láncot alkotó prózák azonban jellegzetesen olyan írások, amelyeken nem lehet, pontosabban: nem érdemes gyorsan átszaladni. Szögi szövegei úgy burjánzanak, mint az általa megírt fák lombkoronái, a (felkelő vagy lenyugvó) nap uralta égbolt színkavalkádja vagy a csillagos űrazúr útvesztői. S ezt a színekkel, formákkal, képekkel, látomásokkal, szimbólumokkal és metaforákkal tobzódó létteret úgy lehet bejárni, belakni, ha az ember méregeti, fontolgatja, ízlelgeti – lassan, türelmesen kortyolgatja a kétfröccsös novellákat. Itt kell megemlíteni, hogy nem véletlen a – Szögire egyébként is jellemző – gazdag, nemritkán asszociatív képalkotási technika, hiszen, ahogyan azt egy interjúban maga is elmondta, a szövegek túlnyomó része egy-egy festményhez vagy művészfotóhoz íródott, így a lírai kisprózák az önálló működésen túli értékkel is rendelkeznek.
A gazdag képiség velejárója, hogy egy-egy szöveg jellemzően látványból, látványelemből indul ki – a címek többsége is megragadott, kimerevített látvány-pillanat –, de ha ez alól a szabály alól akadnak is kivételek, az legalábbis kijelenthető, hogy a képiség minden novella meghatározója, nélküle nem is működhet a szöveg, sőt: érte működik. A látványon túl Szögi a többi érzékszervet is szinte ugyanennyire mélyrehatóan ingerli folyamatosan, legyen szó szálló rozmaring- és mézgaillatról, rumos feketeteáról, csilingelő harmatkacagásról vagy habok bizsergető ölelésének érintéséről.
A (lírai) beszélő szinte minden esetben nyugodt, elmélkedő, szemlélődő, révedező hangneme, viszonyulása és magatartása pedig izgalmas és egyedi elegyet alkot a dús érzetekkel, hangulatokkal. Nem véletlen a kötetcímben jelölt japán szakurafa, illetve a beágyazott haiku felbukkanása: a Szakura angyalai két világnak, a passzív és aktív létnek, a keleti megfigyelés békéjének és a nyugati élményiség gazdagságának összefonására tett kísérlet. Ahogyan az említett haiku is: rózsaszín szirom / hullik bársony bőrödre; / angyalérintés.
