Az elmúlás jelei mindenütt jelen vannak. Ha boldogok vagyunk és örülünk az életnek, akkor is látjuk, és gondolunk rájuk. A látványuk, a gondolatuk elől nem tudunk megszökni. Talán nem is akarunk. Talán így teljes az élet. Talán így kell elmúlnunk.
Luzsicza István Ágain megtart című kötetében az elmúlás mozzanatai öltenek lírai testet. A lírai én megbékélt azzal, hogy akiket szeretünk, meghalnak, minden elpusztul, és hiába az örök körforgás ígérete, ami elmúlt, az már sohasem tér vissza ugyanolyan formában. Megbékélt ezzel, elfogadta, és habár olykor egy-egy versben igyekszik humorral, némi iróniával fordulni felé, a mélabútól nem tud megszabadulni.
A kötet a fülszövege szerint bő másfél évtized verstermését adja közre. Ez hosszú idő, ennyi idő alatt a közhiedelem szerint az ember testének sejtjei kétszer is teljes egészében megújulnak. Ugyanazok vagyunk, de mégsem. Éppen ezért a verseink sem lehetnek ugyanazok. Luzsiczánál azonban úgy tűnik, valami nem változik, a múltba fordulás iránti vágy, a múlt szépségei felelevenítésének igénye, a fekete-fehér képek szemlélésének kényszere. Ezáltal a kötet annak ellenére, hogy hosszú ideig íródott – egy-két a szerkezetből kilógó verstől eltekintve – egységes, és az elsőtől a legutolsó versig ugyanazt a lelkiállapotot ismerjük meg más-más formában.
Az Ágain megtart verseit öt ciklusba rendezték, és ezek még ha hangulatilag nem is, tematikailag viszonylag jól elkülöníthetőek egymástól. Az Embernyi űr a lírai én édesapjának halála után keletkezett verseket tartalmazza. Az elbeszélő visszaemlékezik apjára, annak halállal kapcsolatos mondataira, amelyek valósággá váltak, a temetés utáni teendőkre, és folyamatosan olyan jelenségekre bukkan, amelyek tovább erősítik benne a gyászt. A második, Mégse múlt el című ciklus szintén az elhunytakra emlékezik, ám ez esetben a gyász általános érvényű, kiterjedtebb lesz, sőt jelen sorok szerzője szerint a kötet legsikerültebb alkotásában, a Fél mondat a méltóságról című versben, egy macska elhunyta nyomán keletkezett érzések fogalmazódnak meg. A Valamiféle igazság címet viselő harmadik ciklus fókuszában a mindennapi események, a bennünket körülvevő természeti és épített környezet, valamint maga az írás, a versírás folyamata áll. A Minden a helyén, valamint a Bagolyköpet a költészet mibenlétéről, a vers hiábavalóságáról fogalmaz meg kijelentéseket. A negyedik, Nagypályás idő című ciklus egyfajta családtörténeti visszatekintés. A lírai én a múlt homályából húz elő szereplőket, történeteket, és ezáltal szintén a nosztalgia érzése kerül a fókuszba. A kötetzáró Szent apokrif című ciklus viszont a lírai én életéből vett mozzanatokat fogalmaz meg. Érdekessége, hogy több vers címében is különböző lírai és nem lírai műfajok jelennek meg, Négy évtizednyi elégia, Görögös hitvesi óda, A vén diófa memoárjaiból. Ez utóbbi a kötet kiemelkedő darabjai közé tartozik, és akár önálló ciklusnak is tekinthető. Mivel ez a kötetzáró vers, kijelenthetjük, hogy a könyv méltó módon ér véget, egy diófa visszaemlékezéseivel, amely élete során generációk felbukkanását és eltűnését is figyelemmel kísérte.
Luzsicza István legújabb kötete változatos formában megírt verseket tartalmaz. A szerző előszeretettel alkalmazza a rímeket, habár legsikerültebb alkotásai éppen azok, amelyek megszületését nem határozta meg a rímek kényszere. Habár a szerző rímei olykor virtuóznak tekinthetőek, sokszor izzadságszagúak, és érezhetően meggátolják a szerzőt a gondolatainak szabad áramlásában. A rímes versek sorából kiemelkedik a Rapszódia a tenki eperről című darab, amely egy gyönyörű találkozás emlékeit szedi sorra. Itt a rím egyértelműen nem megköti a gondolatokat, hanem újabb és újabb lendületet ad nekik, és ezáltal garantálja a ritmust, és a figyelmet is magához ragadja.
Ugyan Luzsicza István Ágain megtart című kötetének befogadóját egy-egy kevésbé sikerült, vagy játékos(nak szánt) vers kizökkentheti a versek világából, a melankolikus hangulat és a nehéz témák ellenére a könyv kellemes élményt nyújthat az ezekre fogékony olvasónak.
Nyitókép: Magyar Napló, Budapest, 2024, 116 oldal
